Vidéki örökség a főváros nyüzsgésében, művészi elitizmus elleni lázadás egy legyezőben, absztrakt gondolatok a sárban tapicskolásból – mindez és még sokkal több is jellemzi Balázs Nikolett képzőművész alkotásait és világlátását. A kelet-magyarországi, de tíz éve Budapesten élő művészt Tiszta udvar, rendes ház című kiállítása kapcsán kaptuk el egy beszélgetésre.
FS: Tiszta udvar, rendes ház a Deák Palotában látható kiállításod címe. Honnan jött a címadás?
BN: Még a szocializmusban vezették be ezeket a táblákat ösztönzésképpen, hogy mindenki tartsa rendben a saját portáját: státusszimbólum és társadalmi elismertség volt ez vidéken, ha valakinek a háza előtt ott volt ez az önkormányzat által adott táblácska. Én magam kelet-magyarországi vagyok: Létavértesről jöttem, egy nyolcezer lelkes faluból. Ez a kelet-magyarországi közeg nagyon inspirálja a munkáimat; így mikor megkaptam a Deák Palotában való kiállításra a felkérést, azonnal éreztem a kontrasztot, hogy egy ilyen nemzetközi, modern, formatervezett épületbe jön el az én kisfalusi közegem. De tulajdonképpen ez is egy tiszta udvar és az is – ezt a kettőt hoztam párhuzamba.
Mióta élsz Pesten?
2009 óta élek itt és három éve végeztem el a Képzőművészeti Egyetem festő szakát, azóta tevékenykedek aktívan képzőművészként. A festészetből pedig időről-időre áttérek az installációk és a térbeli, plasztikusabb képek irányába. Ezen a kiállításon is sok olyan munkám látható, amelyek elhagyják a megszokott keretet és kilépnek a síkból.
Hogyan áll össze egy kiállítás a fejedben?
Egy-egy kiállításhoz igazodva folyamatosan újradolgozom a képeimet: az adott koncepció tükrében változtatok az alkotásokon. Jelen esetben fontos volt a ritmus: kisebbtől a nagyobbig haladnak a képek, de ugyanilyen lényeges az alkotások térbeli viszonya is, a hozzádőlés például. De ha innen lekerülnek a tárgyak, már át fogom alakítani őket a következő kiállításra: visszaviszem őket a műtermembe, ahol megváltoztatom a képeket és tárgyakat. Van, amikor szétvágom őket, vagy új elemeket rakok bele, esetleg újrafestem: nálam a munkafolyamat ténylegesen folyamat. Számomra furcsa lenne, ha csak állnának a tárgyak: szeretem, ha folyamatos változásban, mozgásban vannak az alkotások.
A címadás is a helyzettől függ. Volt olyan munkám, amelynek négy címe is volt az elmúlt években. Például van egy képem, ami az egyik kiállításon egy kisebb munka mellett kapott helyet, mintha átölelné azt: itt ez a kapcsolat volt a címadás kiindulópontja. Egy másik kiállításon viszont már más kapcsolatban állítottam ki ezt a tárgyat; a megváltozott viszonnyal pedig a cím is változott.
És mi történik akkor, ha megvásárolják egy képedet?
Ha megveszik, akkor az adott alkotás kikerül ebből a körforgásból. Ez nem zavar: ha már odaadom, akkor azon a képen többé nem gondolkozom, elengedem. Persze vannak olyan alkotások, amelyektől nehéz megválnom – leginkább azoktól, amik egyrészt közeliek és amelyek mögött számomra nagyon különleges alkotói folyamatok állnak, sokat foglalkoztam velük.
Hogyan jellemeznéd az alkotói folyamatodat?
Mindig klasszikus festészeti technikákból építkezem – vászon, festékek és társai. Majd mindezeket kombinálom kelet-magyarországi eszközökkel, anyagokkal, növényekkel, plasztikai elemekkel és a természethez fűződő kapcsolatommal. Nem szeretem, ha nagyon szájbarágós a történet; mikor megvan az egyensúly, akkor az egyes anyagok és elemek már nem csupán önmagukat jelentik, hanem valaminek a jelévé válnak az értelmezésben. Ekkor az absztrakció és a figuralitás közti határmezsgyén egy többrétegű asszociációs folyamatban összeáll és értelmeződik valami: ilyenkor hagyom abba a munkát, ekkor tekintem az alkotást késznek. Mindig a tárgyból, az anyagból indulok ki, azután asszociációk és gondolatok mentén folytatom a munkát – úgy kísérletezek, hogy nem tudom még az elején, hogy mi lesz a vége.
El tudod képzelni, hogy visszaköltözöl vidékre?
Volt, hogy pedzegettem, hogy ott lesz műtermem és közvetlenül az ottani anyagokból építkezem. De egyelőre minden alkalommal egy hét alatt mehetnékem volt, mikor hazamentem. Vidéken más az emberek életfelfogása, én pedig nagyon igénylem az új benyomásokat, a szellemi pezsgést. De pár hétig el el tudom képzelni, hogy Létavértesen alkotok.
Furcsa volt Pesten élni az elején?
Igen, nagyon! Az volt először is a legfurcsább, hogy nem kell köszönni mindenkinek. Jön valaki az utcán, és nem kell neki köszönni – falun ugyebár mindenki ismer mindenkit, mindenkinek köszön az ember. Az is furcsa volt, mikor eleinte megkérdezték, miért mosolygok ennyit, miért vagyok ennyire közvetlen – nekem pedig a távolságtartás volt különös. De hamar megszoktam a városi életet és be is illeszkedtem, talán azért is, mert maga a képzőművészeti közeg is relatíve szűk.
Művészi munkád mellett még mivel foglalkozol?
Az alkotás mellett kisebb filmes és reklámfilmes projektekben festő- és szobrászmunkákat készítek. Nagyon szeretem ezt csinálni: technikailag izgalmas kihívások. Emellett tanári diplomám is van, de még nem dolgoztam tanárként.
Miben hiszel: beszéljen egy alkotás önmagáért vagy álljon mellette az alkotó?
Az utóbbiban. Ma már brand nélkül nem lehet valaki művész. Plusz saját magamon is észreveszem, hogy egy alkotó nem csak a munkáival, hanem a személyével együtt fog meg igazán. Szerintem a fele-fele arányt érdemes megtartani: a személyes brand ugyanannyira fontos, mint maguk a munkák.
Van valamilyen nagy, művészettel kapcsolatos álmod?
Most? Egy nagyon jó műterem!
Mi igazán értékes számodra a művészetben?
Számomra nagyon fontos a lendület és az, hogy a művészet segít a személyes problémák feldolgozásában. Emellett mindig látom a végeredményt, ami még anyagi forrás nélkül, egy mű eladása nélkül is sikerélmény. A mostani munkáimban például a legyező a művészi felfogás elitizmusának problémájára reflektál: engem nagyon zavar ez a képzőművészeti hozzáállás. Az egyetemen mindig mindent vászonra kell olajjal festeni – persze nem kötelezően, de ez volt a fő tendencia és ez számomra dögunalom. Nagyon hiányzott már az egyetemen is az anyagokkal történő közvetlen bánásmód, a gazdag anyagkezelés: mint például mikor legyezőt hajtogatunk a papírból vagy épp sógyurmázunk. Úgyhogy erre a problémára reagál ez a kép, amin levettem a vásznat a rámáról és legyezővé hajtottam. De van olyan, amikor érzelmi és absztrakt problémák jelennek meg az alkotásaimban – például a párkapcsolatok és az elválás.
Milyen örökség inspirál kelet-magyarországi múltadból?
Leginkább a családunk kétkezi munkás hagyománya. Édesanyám varrónő, a családom pedig állattartással, mezőgazdasági munkával foglalkozik. Nagyon sok képemen varrok anyukám varrógépével vagy épp földművelés során szerzett élményeimből, emlékeimből táplálkozom – például mikor árasztottuk a burgonyaföldet gyerekkoromban és tapicskolhattam a sáros, vizes földben.
De az anyagokkal való érintkezés mellett nagyon fontosak számomra a szociális kérdések is, melyekből sok szintén faluhoz kötődik. Például nagyon sok elöregedő falu van a környéken, a fiatalok rendszerint elköltöznek – ebben az értelmezésben nagyon nagy kérdés számomra a vidék perspektívája. Többek között ezért is érdekes és meghatározó élmény a Fashion Streeten kiállítani, ezen a kifejezetten nemzetközi helyszínen.
