×

A művészet, amely fényt, reményt és válaszokat ad – interjú Molnár Leventével

ENGLISH VERSION IS AVAILABLE
by
2020. 09. 20.

Hosszú szünet után végre újra találkozhatott egymással a művészetkedvelő közönség a Deák Palotában: Molnár Levente Metamorfózis című kiállításának megnyitója apropóján a művészet lényegén túl kakaósdobozokról, vulkánszelidítésről és irányított ösztönökről is beszélgettünk a szobrásszal.

„Mert a tehetség kevés. Az értelem is kevés. A műveltség is kevés ahhoz, hogy valaki művész legyen. Mindehhez végzet kell, melyet nem lehet félreérteni, s melyet semmiféle emberi erő vagy szándék nem tud megmásítani.”
Ezek a Márai-sorok jutottak eszembe, miközben Molnár Leventével beszélgettem, akinek lenyűgöző kiállítása november 10-ig szabadon megtekinthető a Deák Palotában. Interjú egy rendkívül közlékeny, nehezen tanítható és kompromisszumot nem ismerő nagybetűs művésszel.

F. S.: Hogyan is volt az a történet, amit Lombos Márton mesélt a kiállításmegnyitón arról, hogy belőled soha nem lesz művész?

M. L.: Én egy kis faluból jöttem fel Budapestre, ahol nem nagyon volt adott az, hogy valakiből művész legyen. Azonban élt ott egy festőművésznő, akinek a mestere többször is meglátogatta őt, egy alkalommal pedig a lehető legjobbkor érkezett: amikor elkészült életem első szobra. A gimi ugyanis, ahová jártam, pályázatot hirdetett arra vonatkozóan, hogy tegyük szebbé az iskolánkat. Zéró tapasztalattal láttam neki az alkotásnak, emlékszem, Nesquik kakaóporos dobozokból építettem az asztal lábait, amin elkészítettem az agyagportrét az iskola névadójáról. Ez a hölgy mellettem volt, és segített, amikor igencsak tévútra kerültem volna a műalkotásomat illetően. És bár megnyertem a pályázatot, azt mondta nekem: válhatok a szakma mesterévé, de nagy művész sosem lesz belőlem.

El lehet fogadni egy ilyen határozott ítéletet, miközben érzed, hogy tombol benned az ihlet?

Tizenöt éves voltam, nem annyira kisgyerek, de kellőképpen érzékeny, mert mindig is nagyon szerettem rajzolni, tárgyakat építeni és létrehozni bármiből, így nyilván nem esett jól, hogy egy nagy tapasztalattal rendelkező, karakán és érdes stílusú mester ezt mondja. Ennek ellenére úgy gondolom, jó tanár volt, és a véleménye is csak sarkallt abban, hogy még többet hozzak ki magamból.

Mi lett a szoborral?

Miután megnyertem a pályázatot, még évekig kint volt az iskolában, utólag olyat is hallottam, hogy a lányok még szerelmesek is voltak ebbe a valójában nem túl jól sikerült portréba.

Hány éves korodtól érzel alkotási kényszert?

Emlékszem arra, hogy az oviban, amikor meg akartak valamiért büntetni – erre egyébként nem gyakran volt példa –, akkor felrakták a szekrény tetejére a ceruzákat.

Egész kiskoromtól fogva minden közegben az alkotás motivált, és ezt minden elé helyeztem. Így volt ez az iskolában is, ebből persze adódtak gondok rendesen. Nem igazán érdekelt a tanulás, és bár az első padban ültem, voltam annyira pofátlan, hogy figyelés helyett inkább a lenyúlt krétából tűvel farigcsáltam ki Rodin szobrait.

Ki volt az első ember, aki hitt benned?

Általánosban az első rajztanárom volt az, aki észrevette, hogy szenvedélyesen rajzolok, és talán ügyesebben is, mint a többiek, ezért elküldött egy közeli kisvárosba, ahol komolyabb rajzoktatás folyt. Naponta buszoztam fel Sárospatakra, az ottani szakkörben próbáltak képezni, ami nem volt mindig egyszerű, mert bevallom, engem nagyon nehéz tanítani. Szívesen tanulok, de túl önfejű vagyok, így általában utólag bánom meg, ha egy-egy tanácsot nem fogadtam meg eléggé. De mindentől függetlenül úgy érzem, sok tudás ragadt rám a makacsságom ellenére is.

Te választottad a szobrászatot kifejezési formádnak, vagy a tehetség mutatta meg az irányt?

Én azt tanultam, és egyet is értek azzal, hogy minden képzőművészeti ág alapja a rajz. Én is így kezdtem, és mivel imádtam rajzolni, eleinte grafikus szerettem volna lenni, de a cikk elején említett művésznő azt mondta, legyek inkább szobrász. Aztán elkészült a gimis pályázatra készített szobrom, ami egyrészt önbizalmat adott, másrészt felismertem, hogy a rajznál sokkal lendületesebben és gyorsabban tudom kifejezni magam és azt, amit mondani szeretnék. Ez a mai napig nagyon fontos szempont az alkotási folyamatomban: nem szeretek sokáig ülni valamin.

A lendület azért fontos, nehogy elillanjon az ihlet, és így elkerüld az alkotói válságot?

Egyelőre nem félek attól, hogy elillan az ihlet, bár néhai mesterem, Kő Pál mindig azt mondta, mindent rajzoljunk le, mindent jegyezzünk fel, mert eljön az idő, amikor már nem olyan gyakori és tömött vonatokkal fog érkezni az ihlet, és a múzsa csókja sem fogja olyan sűrűn borítani a homlokunkat. Ekkor pedig nagyon jó lesz visszanyúlni a régi gondolatokhoz. Egyelőre nem fenyeget ez a veszély, így ha kipattan a fejemből egy szikra, vagy mástól érkezik egy homályosabb megrendelés, csak úgy tódulnak a fejembe az ötletek.

A lendület inkább azért fontos, mert ez számomra olyan, mint a tánc, ahol szinte eggyé válsz a pároddal, a ritmus pedig egy idő után lépésről-lépésre visz magával, öntudatlanul sodródva az inspiráció hullámán. Így vagyok én, a művész az anyaggal: nem minden esetben és nem végig én irányítom azt, amit csinálok, hanem fordítva: figyelek az anyag tulajdonságaira, alakítása során az érzéseire, és ebből az ösztönös kölcsönösségből megszületik a műalkotás.

Visszatérve az alkotásra, hogyan néz ki nálad ez a folyamat?

Nagyon szeretem a játékosságot, és nagyon nehezen viselem a kötöttségeket. Ezért törekszem a sokféleségre, sokszínűségre mind az anyaghasználatot, mind a témákat illetően. A másik fontos dolog, hogy bár szerencsére sok iskolában képeztem magam, de alapvetően még mindig ösztönszerűen készítem a munkáimat. Az a sok ötlet, ami inspirációból vagy akár megbízásból adódik, mind látomásszerűen tolódik a fejembe, és ezeket nem a tudásommal próbálom kontroll alá helyezni, hanem hagyom, hogy az intuíciók vezéreljenek. Ezt hívom én irányított ösztönnek.

Van preferenciád az anyaghasználatot illetően?

Nincs ilyen jellegű prioritás, mindig azzal van egy aktuális szerelem, amit éppen használok:

például imádom, ahogyan a vas hegesztése közben száll a szikra és fröcsög az olvadt anyag, mintha az ember a vulkánt akarná megszelidíteni.

Egy szakember biztos sírva fakadna azon, hogy mit művelek a hegesztőgéppel, de amikor a végén ott az eredmény, például egy finom női forma, akkor büszke vagyok arra, mi mindent lehet alkotni egy ilyen egyszerű szerszámmal. De szeretem a betont, a követ és a fát is: ez utóbbihoz régebben szinte hozzá sem mertem nyúlni, annyira élőnek és érzékenynek gondoltam. Aztán vettem a bátorságot, és persze bele is szerettem, jelenleg pedig asztalosképzésre járok csak azért, hogy jobban értsem a fát, mint anyagot.

A mostani kiállításod áprilisban lett volna, de jött a koronavírus. A téma – Metamorfózis – azonban nem változott, mindössze kiegészítetted néhány új alkotással. Ez az egyetemes mondanivalódnak köszönhető vagy a véletlen műve?

Amikor kiderült, hogy van ez a helyzet, ami bizonyos korlátozásokkal jár, én ugyanazt éltem meg, mint addig: egyedül voltam a műteremben, kevés emberrel találkoztam, a szobraimmal töltöttem az időm nagy részét. Azonban nem lehet függetleníteni magunkat a külvilág eseményeitől, a külső, főleg az ilyen súlyos ingerek előbb-utóbb elérik az érzékszerveinket, így én is reagáltam a helyzetre, mert mindig szeretnék közölni valamit a szobraimmal, számomra nem az öncélú művészet az ideál. Így természetesen a jelenkori világ dolgainak eseményei beleszövődtek az új alkotásokba, mint például a Rómeó és Júlia szobor, ami erősen reflektál a helyzetre, de általánosságban a vírusnál fontosabb dolgok foglalkoztatnak, olyan egyetemes problémák, amelyek témája igen széles spektrumon mozog, így a szobrok minden időben megállják a helyüket.

Számodra kell, hogy legyen célja a művészetnek?

Számomra igen. Nem értek azzal egyet, hogy a plasztika az, ami szoborrá teszi az alkotást, és hogy létezik önmagáért való alkotás. Ha egy művész nem a műterme mélyére szánja a szobrot, hanem meg akarja mutatni valakinek, akkor a nézők számára – ha hozzáértőek, ha nem – az elsődleges reakció mindig az, hogy valamihez hasonlítani akarják azt, amit látnak. Ettől pedig, ha nem is a művész által, de általuk az alkotás kap egy jelentéstartalmat. Ha így vesszük, akkor pedig nem lehet jelentés nélküli műalkotást készíteni, mert ha a művész nem is, a közönség úgyis ráaggat valamit. Akkor pedig sokkal több értelme van, ha a mondanivalónkat próbáljuk kifejezni a művészet által.

Lehet a művésznek kedvenc alkotása?

Most is van egy: a kilenc önportré, ami különös jelentőséggel bír az életemben, és nem csak azért, mert ez az első alkalom, amikor önportrét készítettem. De erről majd egy esetleges tárlatvezetésen fogok bővebben beszélni. Egyébként nyilván mindegyik művet szeretem, hiszen sosem tennék olyan szobrot a közönség elé, amivel nem vagyok igazán kibékülve.

Mennyire vagy elfogult saját magaddal szemben? Meg tudod ítélni, ha egy alkotásod nem jó?

Igen, és meg is kell. Szükség van arra a kontrollra, hogy az ember lássa, hogy a lendület hevében megalkotott dolog minden igyekezet ellenére jó-e vagy sem.

Művészként hogyan látod a vírushelyzetet és mindazt, amit magával hozott? Kérdezem ezt a kollektív művészeti világ és az egyén szempontjából is.

Az, hogy történik ez a válság, minden művészeti ágazatot érint, színészeket ugyanúgy, mint festőket és zenészeket. Nehéz helyzetben vagyunk, mert ha csak az én szobraimat vesszük alapul, nyilván egy olyan luxustermékről van szó, ami nélkül el lehet viselni az életet, de ennél szerintem sokkal összetettebb ez a kérdés.

Én hiszek abban, hogy a művészet mindig arról szól, hogy kiemelje az embert a szürkeségből, hogy fényt adjon az egyhangú hétköznapoknak, hogy választ adjon bizonyos kérdésekre. Így ha az emberek nem tudnak eljutni múzeumokba, kiállításmegnyitókra, kulturális eseményekre, az nagyon nem jó, és nem csak azért, mert a művészek így bevételtől esnek el, hanem azért mert nem lesz semmi, ami színt visz a jobbára egyhangú hétköznapokba.

Tudom, hogy kicsit közhelyes kérdés, de neked mi az inspirációd?

A fő témám alapvetően az ember maga. Az, hogy mi zajlik a lelkünkben, a lényeges gondolatok, az érzelmek kifejezése. Az emberi kapcsolatok, a szerelem. Milyen izgalmas, amikor egy rideg anyagból egy olyan szobrot készítek, amely a legbensőbb érzésinket fedi fel. Emellett nagyon sok szobrom szárnyas figurákat ábrázol, amelyekbe sokan angyalokat látnak bele, pedig nem ez motivál. A szárny az én munkáimban a szabadságvágy, az alkotás szárnyalásának a kifejezése, a magasba vágyás szimbóluma – annak ellenére, hogy nekem sajnos tériszonyom van.

Van idealizált célközönsége a szobraidnak?

Nincs ilyen, alapvetően az embernek készülnek a munkáim. Most például nagyon örülök, hogy a Deák Palota ad otthont a kiállításnak, mert egyrészt nagyon szép a helyszínt, másrészt mindenki számára megtekinthető egy igen frekventált helyen, így a lehető legtöbb emberhez eljuthat a mondanivalóm.

Molnár Levente kiállítását megtekinthetitek minden hétköznap 10 és 18 óra között a Deák Palota átriumában a Fashion Streeten!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás