×

A kert – Háy János novellájával kívánunk az írónak boldog születésnapot!

ENGLISH VERSION IS AVAILABLE
by
2022. 04. 1.

A Fashion Street Magazin tavaly tavaszi-nyári lapszáma a szerelem megunhatatlan témája köré fonódott, kétszáz oldalas kiadványunk hasábjain különleges utazást tettünk a mindenki által vágyott érzés rétegeibe. Irodalmi rovatunkban kortárs írókat kértünk fel arra, szenteljenek egy novellát a témának, különösebb megkötés nélkül, de nyilván reflektálva önmagukra, az általuk gondolt nagybetűs szerelemre, az ahhoz vezető vagy azt követő útra, annak nehézségeire, szépségeire. Ma, április elsején, az író születésnapja alkalmából itt is megosztjuk veletek azt a csodálatos írást, amely Háy Jánostól érkezett.

HÁY JÁNOS: A KERT

Ott kezdődött valahol, abban a régi mesében, ahol a teremtett lények még a nem tudásban éltek. Akik akkor voltak, mindent ingyen kaptak, akkor is, ha nem kértek. És jött egy közülük, aki szakított a tiltott fáról, és adott annak, aki ott, abban a kertben a társa volt. Kérsz egy harit? – hát persze hogy kért, s amint elrágcsálták, már jött is a büntetés, hogy kiűzlek ebből a tudatlanságból, mondtam, hogy erről az egyről nem ehetsz. Én előre szóltam, csak magadra dobhatsz követ. És ott állt a két bűnös, kívül a kerten, benne a tudásban, mögöttük a lángpallossal fenyegető isten. 

  Én vagyok én, mondta az egyik, és én vagyok a másik én, mondta a másik. Ilyen egyszerűen született meg az én, aki leszakadt a mindenségről, hisz a mindenség végtelen volt és óriási, ők pedig kicsik és törékenyek, bezárva egy szűk futamidőbe, a halandóságba. 

  Rettenetes volt megélni a kiszolgáltatottságot, hogy az, aminek korábban oly természetesen a részei voltak, az most mind fenyegető veszély. Csak mi vagyunk egymásnak, mondta az egyik én, csak mi, mondta a másik én és összebújtak, hátha a kettő együtt mindentől megvéd. Ez volt az első szerelem. Ők találták meg először az egyedüli menekülést a világfélelemből és a halálfélelemből, mert amikor összebújtak, kioltódott belőlük a rettegés. És születtek nekik gyerekeik és a gyerekeknek is születtek gyerekeik, és azoknak a gyerekeknek is születtek, így ment ezer éveken át, míg végül megszülettem én, az épp aktuális folytatás.

   Anya és apa kertjébe születtem. Olyan volt ott minden, hogy tökéletes, meg hogy örökké így lesz. Ha valami fájt, apához vagy anyához szaladtam, s máris minden megoldódott, a tenyerük begyógyított minden sebet, ők voltak a kályha, ha fáztam, s ha éheztem, ők voltak az eledelem. Minden örökre így marad, gondoltam, mert benne élhettem a nem tudásban. Aztán mondta anya és mondta apa is, hogy oviba kell mennem, aztán iskolába, végre én is tudni fogom, amit ők már tudnak. És minden újabb és újabb tudással veszni kezdett a valahai kert biztonsága. Módszeresen beletanultam magam a rettegésbe.

  Fakitermelők jöttek és sorra vágták ki apa és anya fáit, termelik ki az édenkert lelkét, és hiába jönnek a környezetvédők, hiába láncolják magukat oda az aktivisták, semmi sem tud gátat vetni a pusztításnak. A tudás pusztít, összebútorozott az idővel, és ők ketten megállíthatatlanok. Az ő kezüknek a meghosszabbítása a favágók keze, a láncfűrészek, a láncok, a fejszék, a gallyazóollók. 

  Míg zajlik az irtás, meghal nagymama, apa elköltözik, elköltözik anya is, visz magával, és hoz magához egy új apukát. Ki ez, aki nem az én apukám, és mégis itt van? Lassan nem marad semmi az édenkert növényzetéből, csak egy ember, aki épp az imént lett végérvényesen kiűzve a régi meséből. Magára néz, aztán a körülötte lévő világra, és azt látja, hogy egyedül van, rohadtul egyedül, s hogy a körülötte lévő világ, mind idegen tőle és olyan, mint a fenyegető dzsungel, tele van gonosz állatokkal, mérgező növényekkel. A mindenség, aminek eddig része volt, most ellene fordult, kérkedik a végtelenségével, hogy éreztesse, a kertvesztő léte törékeny és véges.

  Félek, mondja mindenki, kit anya szült egyszer és kertet vesztett. Ki kell szakadnom ebből a félelemből. Akkor jön az, ami az elsőknek is sikerült valaha régen, hogy egyedül nem megy, csak valakivel, az élet. De hol van az a valaki és hogyan ismerem fel? Hirtelen feltűnt egy, valakinek látszott, végre megvagy, gondolta, de nem. Valaki más lesz. Felismerem? Biztos felismerem, mindenki felismeri. Ez olyan, hogy látszik, hogy bár nem különbözik a többitől, mégis őt fogom választani. Tele van rossz tulajdonsággal, csak egy jó van neki, az, hogy kell. Na, az a másik, vagy sokadik lett végül a társam, mondta a kertvesztő, és feloldódtunk egymásban és feloldottuk egymásban a félelmet. 

  Én én, te te, immáron ketten vagyunk. Megszelídült körülöttünk a világ, nem volt ellenség az, amit annak hittünk, a vérvadak kezes jószágokká lettek, otthonossága lett az életünknek. Hirtelen nem rajtunk kívüli valóságként mutatkozott a mindenség, hanem valaminek, aminek mi is a részei vagyunk, amivel az azonosság magától értetődő. Azonosság úgy, hogy mégsem veszítem el azt, aki vagyok. Egyszerre oldódom fel a másikban és egyszerre maradok az, aki vagyok.

  A szerelem lett az egyértelműség világa. Nem lehet hibázni, mert ebbe nincs belekódolva a hiba. Minden megvan bennünk, hogy jó legyen, és csak jó lehet. És ez mindig így marad, olyan lesz megint minden, mint apa és anya kertje volt, örökkévaló. Semmi sem fog változni, gondolják addig, amíg meg nem jelenik az ármánykodás, a kígyó, aki átmászott a régi kertből és azt súgja: biztosan szeret a másik? Annyira, amennyire én szeretem? Biztos nem él vissza azzal, ha teljesen odaadom magam? Nem lehet, hogy a másik önző játszmáinak vagyok az eszköze, és lapátra tesz, ha épp olyanja lesz neki? Vagy megelégel, mert jön valaki más, aki újabb, vagy netán jobb, mint én? Beszüremkedik a létfélelem a szerelmen keresztül az életünkbe, és ha a másik eltűnik, még nagyobb súllyal terhelődik ránk a világtól való szorongás. 

   Menekülőutakat keresünk, és elkezdünk érzelmi csatornákat építeni más irányba, hátha szükség lesz rájuk. Vagy nem, először szeretnénk ezt az érzelmi alapra épülő kapcsolódást valami megbízhatóbb alapra rakni. Az érzelem olyan, hogy bármikor lehet másmilyen. Érzelem, épp az a lényeg, hogy jön és megy. Nem megbízható befektetés, a bankosok biztos nem ajánlják. Valami biztosabb kell, örök bizonyosság, hogy így marad minden. Legyenek ezek a gyerekek, akkor biztos együtt maradunk, ki az a hülye, aki játszadozik a saját gyerekei életével? Legyen közös vagyon, közös élmények, akkor semmi sem szakíthat el! Legyen valamelyikünk uralkodó, mert a hatalomnál nincs nagyobb kötés. Tartsuk a másikat állandó rettegésben, hogy csak a mi kedvünktől függhet az ő jóléte. Épül és szépül a közös mű, virágok kerülnek az erkélyre, s közben szinte észrevétlen veszni látszik az érzelem, ami az egészet elindította, s növekedésnek indul szívünk mélyén a magány.

  Telnek az évek és azt érzi valamelyik, hogy immáron nem pusztán a mindenség nehezedik rám, hanem egy másik ember sorsának vagy csak egyszerűen a testének súlya. Legalább attól meg kéne szabadulni. És menekül ebből a hatalmas épületből, vagy épp ott lett hagyva ebben a hatalmas épületben, megalázva, összetörve, minden érzelmében meghazudtolva. 

  Új érzelmek után kell menni, gondolja a másodszor is kertet vesztő, mert a régi már elfertőződött és kialudt. Vagy ha nem így, a sors intézkedik, és valamelyiket egy kórterem mélyéről rabolja el végleg. Hogy egy perce még volt, aztán onnéttól nincsen. Közelebb jutottunk a végéhez és megint egyedül vagyunk. 

  Már mindenbe belemennénk, annyira elfogadóknak gondoljuk magunkat, de a végén mindenbe mégsem tudunk. Egyre nagyobb gyanakvással nézzük a társkeresők kínálatát. Nem akarok egyedül maradni, gondolja a kertvesztő, nem akarom egyedül cipelni a mindennapokat, meg azt a nagy és félelmetes mindenséget, ami körülvesz. 

  Ott a múlt, rohanjunk az emlékekbe – de a múlt nem elég. Aminek nincs jövője, csak múltja, az nem tud életben tartani. Egyre rosszabb kedvvel és indulattal nézünk arra a csak múlttal rendelkező történetre, életünk alaptörténetére, néha kígyót-békát hajigálunk rá, hogy már akkor sem volt igaz, amikor igaznak hittük, mennyire hamis volt benne minden, mennyire őszintétlen, minden pillanata csak azért történt meg, hogy elérkezzen az a végkifejlet, amikor elhagytak vagy elmenekültem. Gyanúba keverednek évtizedek, holott amikor működött, akkor igaz volt és valóságos, és senkinek sincs másik tíz éve és másik húsz éve, az a tíz vagy húsz év épp az övé volt. Aki kidobja: magát dobja ki.

  De most boldogok leszünk! És megindul újra a keresés, holott már kevés az, amire szövetséget lehet kötni. Új gyerek nem kell, vagy már nem lehet. Közös vagyon, ugyan minek, hogy a gyerekek nehezebben jussanak hozzá az örökséghez? Közös programok, hát az mehet, közös nappalok és éjszakák, hát persze, az mehet. És van találat, még ha sok volt a célvesztés is. És tényleg lett valami olyan, aminek nem volt múltja, de lett jövője, s nem lehet jövő nélkül a mát leélni. Igen, már akkor őt kellett volna választanom, de akkor, amikor az akkor volt, mindketten mást választottak, és azzal a mással teltek el azok az évek, amiket most megosztanak egymással, mint ahogy Seherezádé osztotta meg a történeteit abban a régi mesében. Van jövőnk, s ahogy ez a jövő fogy, majd lesz múltunk is.

  Íme, hát megtaláltuk egymást, de jó, és tényleg jó volt, s ha van gazdája a mindenségnek, akkor most ő is örül, felhőpárnái között kicsit megnyugodva hanyatt dőlhet: működik, amit valaha teremtett. S az egymást megtalálók is párnák között hevernek, örülnek annak, hogy élnek, hogy nincsenek egyedül, és bár minden jobb a magánynál, valami mégis fáj. A múlt, akár a levágott testrészek, sajog. Sajog, akkor is, ha magad menekültél belőle, és akkor is, ha ki lettél onnan űzve. Fáj, ami volt, ami már nincsen és fáj, aki volt, aki már nincsen.

__

Illusztráció: Hajdú Anett

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás