„Mit viselnek a nők. Mit viselnek a férfiak. Számomra ez nem kérdés.” Harry Styles nem egyszer nyilatkozott így ahelyett, hogy magyarázkodott volna a (nem rossz értelemben) sokat vitatott stílusa miatt. Úgy tesz, mintha nem lenne tisztában vele, mennyire a vérében van a csábítás, és a legnagyobb ütőkártyája sem az, amit a legtöbben gondolnak, vagyis a zene, hanem az a megjelenés, amit az énekes a stylistjával együtt épít fel előadásról előadásra: rendkívül szexi, de paradox módon valahogy mégis kívül esik a szexualitás skatulyáin.
Csakúgy, mint Timothée Chalamet, Billie Eilish vagy Yungblud, a fiatal generáció legnagyobb stílusikonjai, akik mind arra tanítják a világot, hogy a nemi identitás egy sokkal képlékenyebb dolog annál, ahogyan azt a legtöbben még mindig gondolják, de mindenekelőtt mentes a hagyományos sztereotípiáktól. És ezt nem kell túlgondolni, bőven elég, ha csak az öltözködésünkre gondolunk, a divatra, mint az önkifejezés egyik leghatásosabb eszközére, a szexuális hovatartozás különösebb kinyilatkoztatása vagy demonstrációja nélkül. Hogy megszűnnek azok a határok, hogy mit viselhet egy nő és mit viseljen egy férfi. Hogy a nem egy játék is lehet, és a fiatalok szeretnek játszani. Valahogy így hozta létre Harry Stlyes is a maga stílusforradalmát az elmúlt néhány évben, aki egy rendkívül kifinomult, elegáns és provokatív genderfluid irányzatot vitt a színpadra, számtalan művészt és hírességet inspirálva Jack Dylan Grazertől a Måneskinig.
View this post on Instagram
A sokoldalú, ezerarcú és avantgárd Harry bebizonyította, hogy ő a megfelelő ember a megfelelő időben, ami az új generáció példaképeit illeti. Persze azt hozzá kell tenni, hogy veleszületett egyénisége a gyökereiből, azaz a kultikus brit zenei életből is táplálkozik, ami a glam rock melegágya.
Az 1970-es években teret hódító glam rock két esztétikailag ellentétes univerzumot egyesített: a rock műfaját annak minden vadságával, illetve a hollywoodi dívák csillogását, akik védjegye akkoriban tollboákból, égig érő magas sarkúkból és csillámló sminkekből állt. Az eredmény egyszerre volt heves és provokatív, mégis imádnivaló. A glam rock ikonjai lendületes rocksztárokként mutatkoztak be a közönségnek, de nem átallottak magukra aggatni színes boákat, szűk nadrágokat és flitterrel televarrt mellénykéket sem, amelynek köszönhetően a szexuális anarchia lett a koncertek vezérmotívuma. David Bowie cicanadrágjai, aszimmetrikus frizurája, űrbéli platformcsizmái mind hozzájárultak ahhoz, hogy bámulatos előadásmódjával mindez célba érjen a lázadásra éhes közönségnél: férfiak és nők egész generációinak lett az ikonja, mind zeneileg, mind a divat szempontjából. És bár Harry Styles zenéje nagyon távol áll a 70-es és 80-as évek rockjának szégyentelenségétől, hálószobája falán mégis ott virított többek között White Duke, Bowie alteregójának plakátja is. Mert az tagadhatatlan, hogy a divattörténelemben van David Bowie előtti és utáni korszak: mutatós öltözékei és kétértelmű hozzáállása volt az a szilárd alap, amelyre a jelenlegi genderfluid divat épülni tudott.
Aladdin Sane album cover, 1973, Brian Duffy © Duffy Archive
De ha már az alapokról beszélünk, érdemes szót ejteni Marc Bolanről is, a T. Rex zenekar frontemberéről, aki pedig magára Bowie-ra volt nagy hatással. Nem túlzás őt a rockzene dandyjének nevezni, aki felháborító módon, addig példátlan színpadi megjelenéssel vonult a közönség elé: gondosan válogatott, meredek nyakkivágással készült leopárdmintás kabátokban és extravagáns cilinderekben parádézott, de volt ott fáraójelmez és elképesztő napszemüvegek is, amellyel számtalan művészt inspirált Gary Glittertől a New York Dolls-on át Elton Johnig.
© Roger Bamber/Shutterstock
Ám a divattörvényszegés csúcsát Freddie Mercury, a zenetörténelem legkarizmatikusabb frontembere érte el (akit, ha addig nem, a Bohém rapszódia óta mindannyian imádunk). Az időtlen glam és queer ikon megjelenésével és vállalásával még a leghétköznapibb ruhákon keresztül is érvényesítette szexuális szabadságát, a szűk farmertől a fehér atlétatrikón át a totál nőies bodykig mindentben tökéletesen festett – úgy, ahogyan egy ikonnak festenie kell.
Onnantól kezdve, vagyis miután elérte legmagasabb pontját, a genderfluid esztétika beállt egy normálisnak mondható üzemmódra, mert a nagy ikonok performanszait követően – felocsúdva az addig sosem látott élmény okozta meglepetésből – mindig könnyebb az elfogadás útjára lépni. Nincs ezen semmi meglepő, minden forradalomnak szüksége van egy kezdeti áttörésre, de ahhoz, hogy kiteljesítse önmagát, be is kell illeszkednie a fősodorba. Így van az, hogy a múlt század megbotránkoztató ikonjai nélkül jelenleg nem élvezhetnénk nemcsak Harry Styles szokatlanul kifogástalan stílusát, hanem a divat, a művészet és a zene végtelen arcát sem, amelyekből akkor is merítünk nap mint nap, ha nem is vagyunk ezzel tisztában. A nemek szabadságát pedig természetesen nem a boák és flitterek háborújával sikerült elérni, de azért nem árt olykor tisztelegni előttük, ünnepelve a mindenkori divat diadalát.
