Az elsöprő sikert arató Szív utca után hamarosan végre olvashatjuk Gurubi Ágnes második regényét, a Másik Istent. A szeptember 12-i megjelenésig (és ha véletlenül nem olvastátok volna a Szív utcát), íme egy kis kedvcsináló: a novella, amit a szerző a tavaly megjelent Fashion Street magazinnak írt. Aki nem emlékezne, a tematika – bármiféle megkötés nélkül – a szerelem volt.
Néha magányos vagyok. Olyankor eszembe jut, milyen volt az, amikor valaki szeretett. A vonatállomáson álltam, a mínusz tíz fokban, harmincévesen. Fájt a talpam, egész a térdemig zsibbasztott a fájdalom. Szinte már nem is vacogtam, inkább reszkettem. És ahogy ott álltam az állomáson, visszaemlékeztem a napfényre a spanyol tengerparton, ahogy a mellkasom közepéről megindult egy izzadságcsepp lassan araszolva a köldököm felé. Bolondulásig hevültem. Ez az emlék segített túlélni a hideget. Kimaradt egy vonat. Fáztam. Amikor rám tör a magány, felidézem, milyen volt, amikor szerettek. Olyankor jó érzés egy darabig. Felmelegít az emlék. De szinte rögtön jön a keserűség is. Mert olyan sokan szerettek. És nem becsültem. Gyakrabban gondolok arra, milyen ritka volt az életemben, hogy akit szerettem, az viszontszeretett. Talán csak apámmal volt így. Meghalt. Ötvenévesen. Én most leszek harminchárom. Két nap múlva. Apám halála óta nem szerettem azt, aki engem szeretett.
Gyerekkoromban hittem apámnak. Elhittem, hogy az égen csíkhúzó jár, nem repülőgép hagy nyomot maga után, elhittem, hogy a fehér vonal, ami a kék égbolton húzódik, csoda, mint a szivárvány, olyan csoda, amihez nekünk embereknek nincs közünk. Sokáig hittem apámnak, hittem abban a világban, amit ő mutatott meg nekem. Gyerekkoromban gyakran meséltem a barátaimnak apámmal közös világunkról, szájtátva hallgatták, míg egy napon a Balogh Pityu le nem leplezte az egyik kedvencemet, a csíkhúzót.
Illusztráció: Hajdú Anett
– Kondenzáció. Ez a tudományos neve annak, amit az égen látunk. Mivel a repülőgép szénhidrogén-tartalmú üzemanyagot éget, a folyamat során megmaradó és távozó szénhidrogének a gép mögé nyomulnak, a levegő páratartalma kicsapódik, és így hosszúkás felhőcsík keletkezik.
– Most, ugye, nagyon okosnak hiszed magad, Pityu? – kérdeztem leereszkedően.
Csenevész, pipaszár lábai két virgácsként meredtek a zokniba bújtatott szandálból felfelé, vastag szemüvege lecsúszott az orrnyergén. Komoly, koravén fiúcska volt a Pityu, pedig még a tizenegyet sem töltötte be – pont, mint egy öreg professzor, már csak a kockás ing, a szürke, kötött kardigán és egy barna pantalló hiányzott róla.
Legszívesebben megütöttem volna őt, levertem volna tudálékos fejéről a szemüveget, rátaposva, ripityára törve, hadd hunyorogjon az égbolt felé mindhiába, de dühöm tehetetlenségbe fulladt, elfojtott csalódottságomból csak arra futotta, hogy elkapjam a karját, amivel magyarázás közben az égre mutatott, és teljes erőből beleharapjak. Futásnak eredtem, fonott copfjaim a vállaimat verdesték, ahogy kikanyarodtam a játszótér kavicsos fövenyéről.
– Papa, mondd meg az igazat! Nincsen csíkhúzó, ugye, nem létezik, te találtad ki az egészet, ugye? – törtem be apám dolgozószobájába, koszosan, maszatosan, levegő után kapkodva, öklömmel a szememet nyomkodva, nehogy kibuggyanjon belőle a könny, nehogy apám észrevegye megalázottságom. Féltem, hogy kitudódik valami rólam, sejtelmem sem volt, milyen titok lapul a háttérben, de éreztem, hogy kettőnk közül, nem apámnak, nekem van rejtegetnivalóm, én vagyok az, aki nem érdemes apám csodáira, aki nem érthetem a világ dolgait, a felnőtteket, hogyan is érthetném, hisz még Balogh Pityut sem értem.
– Gyere ide, Inez! – intett apám felém. – Jól figyelj rám! Te egy okos lány vagy, neked nem kell elmagyaráznom az élet nagy történéseit, mert nálam sokkal jobban tudod, sőt érzed! Nem a csoda a fontos, hanem, hogy megtaláld a hitedet. Segíteni fog. Nem, nem csak segít. Ez minden, minden, amid van.
Előhalászott egy zsebkendőt a nadrágja zsebéből. Odanyújtotta, hogy töröljem meg az arcom. Kinézett az ablakon.
– Lassan lemegy a nap. Sétálunk? – kérdezte engesztelően.
Bólintottam. És elindultunk kéz a kézben.
Aznap kiábrándultam Balogh Pityuból. Elárult. És ezt nem tudtam megbocsátani neki. Ő sem bocsátott meg nekem. Azt a harapást nem tudta feledni. Apám iránti rajongásom pedig csak fokozódott a Balogh Pityu vélt árulását követően.
Sikertelenségem a férfiakkal, apám halála utáni elárvultságom mindaddig tartott, amíg veled nem találkoztam. A Margit hídon álltam, apám halálának évfordulóján, egy szál fehér liliomot hajítottam az örvénylő folyóba, lábam alatt remegett az aszfalt a mögöttem eldübörgő villamos után, mintha földrengés lenne, mintha a villamos is figyelmeztetni akart volna a közeledtedre. Épp az eget fürkészve léptem hátra, amikor jöttél. Nem fehér lovon. Biciklivel. Nem hallottam, hogy kiabálsz, a fülemben épp Beethoven Egmont-nyitánya harsogott. Nem volt időd lefékezni, elütöttél. Megtántorodtam, térdre estem. Felnéztem. Apám nézett vissza rám. Ahogyan berontok a dolgozószobájába, ő a fotelben ülve rám emeli tekintetét, amiben egyszerre volt szeretet és féltés, aggodalom és kíváncsiság. Azóta se nézett rám úgy senki. Ott a Margit híd közepén, a földön fekve, horzsolásokkal és zúzódásokkal, elvesztem. Onnantól kezdve azt tehettél velem, amit akartál. Hazug szerelem első látásra. Először felsegítettél, ragaszkodtál hozzá, hogy bekísérj a sürgősségire, a kórházi folyósón támogattál a vizsgálóasztaltól a röntgenig, kapaszkodtam beléd. Két hét múlva hozzád költöztem.
Illusztráció: Hajdú Anett
Amióta elhagytalak, mindent jelnek veszek. És számok bűvöletében élek. Kilenc. Ennyi hónapig tartott a viszonyunk. Kilenc hónap az élet. Számolom, amióta nem láttalak. Hat hónap. Számolom, amióta nem beszéltünk. Négy hónap. Számolom, amióta nem írtam neked. Három hónap.
Amióta elhagytalak, próbálom bebizonyítani, hogy nem volt igazad, nem volt igazad, amikor megvádoltál, hogy azt akarom, mindenki szerelmes legyen belém… Nem volt igazad, hogy én nem érem be egy férfival sem, hogy elégedetlen vagyok, hogy bármennyire is igyekszel, nem tudsz megfelelni az elvárásaimnak. Igazad volt, amikor azt állítottad, hogy azt sem tudod, ki vagyok, igazad volt. Hiányzol. A szád. A nyelved. A nyálad íze. A tenyered. Az ujjaid vége. Az érintésed. A bőröd. A farkad. Az izmod. Ahogy csöndben, észrevétlen élvezel. A hangod. A tekinteted. Ahogy a fejed a vállamra hajtod. Ez mind hiányzik. Úgy szeretlek, úgy szeretlek, mondtad álmodban, miközben hozzám bújtál. Nem tudok rájönni, hogy te vagy a legjobb vagy a legrosszabb dolog, ami valaha történt velem.
Amióta elhagytalak, hetente egyszer átsétálok a Margit hídon, nem szándékosan. Arra visz az utam. Az évszakok váltakoznak, hol állig begombolkozva, kötött sapkában, vastag sálban, kesztyűben, térdig érő meleg kabátban, hol farmerdzsekiben, ujjatlan fehér blúzban, hússzínű harisnyában, kockás szoknyában, bakancsban, hol virágmintás, halványzöld, földig érő lenge ruhában, szandálban, kibontott hajjal. Várok a híd közepén, várom, hogy feltűnj a távolban, hogy elsuhanj mögöttem, elképzelem, ahogy messziről megpillantasz, egyből kiszúrsz a város forgatagában, a tekinteteddel követed, ahogy Pestről Budára gyalogolok, magad elé suttogva, Inez, szerelmem, követsz a tekinteteddel, összeszorult szívvel, könnyes szemmel, amíg el nem tűnök a járókelők közt.
Esténként elképzelem, hogy elmegyek hozzád, a konyhában állnál a hűtő előtt, nézegetnéd, mit készíts vacsorára, a tükörtojás mellett döntenél, felkapod a fejed a zajra, ahogy megnyikordul a parketta a lábam alatt, nem veszem le a cipőm, nincs rá időm, határozottan odalépek hozzád, állsz velem szemben, kezedben a kinyitott tojástartóval, benne két tojással, farkasszemet nézünk egymással, majd egy hirtelen mozdulattal a nyakadba harapok, sarkon fordulok, otthagylak, te meg állsz, mint Bálám szamara, azt hiszed, csak képzelődtél, meg sem történt a jelenet, csak a nyakad sajgásából tudod, hogy ez a valóság, ott jártam a konyhádban, pár perc volt az egész, de a fájdalom napokig emlékeztet, még a legváratlanabb pillanatokban is, hogy találkoztunk.
Apám azt tanította, a boldogság nem az elégedettség. Inkább a szeretet. Az olyan szeretet, amikor úgy is szeretem a másikat, amikor ő rossz velem. Apám büszke lenne rám. Melletted megtanultam a leckét. Magamról. És te, te mit gondolsz? Ez a szerelem?
Eszement boldog és megkönnyebbült vagyok. Az elmúlt két év baromi kemény volt. Visszatekintve az első könyvemre, arra az énemre, aki a Szív utcát írta, szinte alig ismerek rá. Nem gondoltam volna, hogy valaha a végére jutok a másodiknak, a Másik Istennek. Küszködtem, leginkább önmagammal.
Borítókép ©Bazánth Ivola
