A Fashion Street Magazin 2021-es tavaszi-nyári lapszáma a szerelem megunhatatlan témája köré fonódott, kétszáz oldalas kiadványunk hasábjain különleges utazást tettünk a mindenki által vágyott érzés rétegeibe. Irodalmi rovatunkban kortárs írókat kértünk fel arra, szenteljenek egy novellát a témának. Ma, szeptember 19-én, születésnapja alkalmából itt is megosztjuk veletek azt a csodálatos írást, amely Karafiáth Orsitól érkezett.
Ez nem valóság – gondolta Anna –, nem lehet, hogy épp ő, és éppen most. Szinte bezuhant a kínai üzletbe. Talán épp azon a meccsen látott ilyen vetődést valami világszínvonalú kapustól, amit annak idején evvel a férfival néztek. – Bár a „nézés” kicsit erős – korrigálta magát Anna rögtön. – És máris ott volt gondolatban azon a legalább hat éve volt találkozón, amire viszont a randevú lenne kicsit erős kifejezés. Pedig lehetett volna az. Anna választotta a helyet, megítélése szerint a legromantikusabbat a városban. Lombok, árnyak, szűrt fény. Azt hitte, illetve remélte, hogy nem kell különösképpen csavargatnia majd a vacsorapartnere fejét, hiszen voltaképp a férfi hívta el, bár ez az „elhívta” is kicsit erős. Valahogy úgy történt, hogy a találkozás előtt másfél héttel, egy kedves, intim hangulatú lakásszínházi összejövetelen, ahol Anna volt a házigazda, a férfi nyakába vetődött. Kiderült hamar, hogy félrement az ölelés – persze, mert Anna megint nem vette fel a szemüvegét. Utána zavarában annyit mondott, hogy ha már így egymásba borultak, talán összejöhetnének egy másik esten is.
– Rendben – bólintott rá Ádám, mert mint később kiderült, így hívják. Az, hogy voltaképpen én hívtam el, nem jelent semmit – győzködte magát Anna, hiszen nemet is mondhatott volna.
Szóval az este előtt már abba álmodozta bele magát, hogy ez igenis az a bizonyos nagy randi, a másik is el van bűvölve, voltaképpen már csak finomhangolniuk kell az igazi, elsöprő erejű egymásra találás előtt.
Remek sztoriban voltam – emlékezett vissza Anna, utólag is nyugtatva magát, hogy nem, nem az ő hibája volt a másodszor is félrecsúszó szituáció, hiszen nem volt rossz történetmesélő, sőt! Ádám pedig bólogatott, mosolygott, belekérdezett, úgy érezte, sikerült megfognia. Igaz, Ádám kérdései olykor kurták voltak – gondolta Anna utólag –, máskor meg olyan együgyűnek tűntek, de hát biztosan ő is zavarban van kicsit! Anna azt érzékelte ugyan, hogy olykor mintha megváltozott volna a másik szemmozgása, mintha többet körözne a tekintete a periférián, de eleinte betudta ezt a szenzációs bejelentéseinek. Ádám egyre furábbnak tűnt. És amikor Anna a csattanó után rámosolyogott, hogy:
– Na, ehhez mit szólsz? – Ádám felugrott, és azt kiáltotta:
– Ezt nem kellett volna kihagyni!
– Tényleg nem kellett volna! – felelte Anna, és maga is meglepődött, hogy a szimpla munkahelyi történetének ekkora az ereje –, de hát épp azt fejtegettem az imént, hogy ellehetetlenítették a helyzetemet.
– Te mit tettél volna a helyemben? – Erre már nem jött válasz, Ádám mereven nézett a másik irányba. Anna tudta, hogy megdöbbentő volt, amit kitálalt, de ennyire talán mégsem. Lehet, hogy Ádám kissé hibbant? Vagy elképzelhető lenne, hogy ennyire nem képes uralni az indulatait? Múltkor olyan normálisnak tűnt, igazi kultúrlénynek…
Anna megnyugtatóan a férfi karjára tette a kezét. Ekkor realizálta csak, mi is történt valójában. Egy óriási képernyőre nyílt rá a tekintete, amit nyilván a meccs kezdete előtt toltak ki az idillbe, a bejárati ajtó elé – amikor megérkeztek, még biztosan nem volt ott. Ezek szerint az első gólpasszig állhattam az első helyen – gondolta Anna – bámulatos önfegyelem… Anna a játék végéig fagyos hallgatásba burkolózott, de a búcsúzás előtt csak megkérdezte, hogy ha ennyire a futball megszállottja, miért nem mondta le Ádám ezt azt estét. És majdnem meghatódott, amikor a férfi azt felelte, hogy nem merte lemondani, hátha Anna az a típus, aki ezt első alkalommal nem viseli el. Mivel tetszett neki a férfi, Anna nyelt egyet, és javasolt egy másnapi visszavágót, amit viszont a férfi passzolt, és ugyanígy a harmadik javaslatot is. – Még tart a bajnokság – próbálta magyarázni Annának –, aki előtt viszont megjelent a nagybátyja képe, ami a jövőre nézve bizonyult kicsit erős jóslatnak. A család, amelynél megáll az élet a bajnokságok idején. Lelátón szotyizás, sörhason a kedvenc csapat meze.
Ez a szerelem nem támadt hát lesből – gondolta aztán, mikor Ádám nem kereste többé. Sokáig gondolt rá, hogy mi lett volna, ha… Ha lelkesebbnek mutatkozik, ha a vb után javasolja a következő dátumot. Aztán elmúlt. De azért erre az érzésre, erre a hatalmas szívdobbanásra nem volt felkészülve.
Pufidzsekiben vagyok, te jó ég, még nincs is arcom, olyan korán van, az a valami is a helyén vöröslik a fagytól – nézte magát a kínai üzlet piperepolcára kitett tükörben. Fancsali kép volt, persze, a rossz tükör is facsart rajta egyet, de mindez a tényen, miszerint ez csak egy „piacra leugró fej” nem változatott. Annát ott és akkor tényleg kicsit erős lett volna csinosnak és ápoltnak nevezni. Már napok óta nem mozdult otthonról, le vagyok épülve – gondolta –, és a látványa visszaigazolta ezt. Számolok magamban, míg szemben bevásárol – gondolta –, mennyi idő lehet az? Aztán máris továbbszaladtak a gondolatai, ott találta magát a régi őrületében.
Tényleg, jó lenne tudni, hogy csak egymagának vételez, vagy család várja otthon? Mennyire helyes még mindig! Rákeresett a takarásban a nevére, nem találta a közösségi oldalakon, aztán arra gondolt, talán nem is Ádám az, aztán arra, hogy milyen egy barom, hiszen megtanulhatta volna már, hogy csak harci díszben szabad az utcára merészkedni, ilyen állapotban inkább pusztuljon el otthon!
Pár perc múlva kilesett, és látta, hogy Ádám, vagy valaki, aki rettentően hasonlít a sok évvel ezelőtti Ádámra, már pakolja a patisszont a szatyrába. Patisszon, te jó ég, gyerekkori rántott patisszonok, kezdett még jobban remegni Anna belül: nem is tudtam, hogy ez is közös pont, ó, szerelmes leszek belé, újrakezdjük, már nem akadnék fel hülyeségeken, annyit tanultam és annyit csalódtam az évek alatt, egy kis fociőrület az semmi, legalább nem lógna állandóan a nyakamon! – Aztán le is intette magát, hogy egy patisszon még nem ok a rajongásra, és lám, kettőt vesz, tuti van családja, felejtős. Aztán arra gondolt, talán nem véletlen nem lett nagy sztorijuk. De este, már két nagy pohár bor után egészen más járt az agyában, lobogott, és magát ostorozta a múltbéli fiaskó miatt. Éjjel egykor pedig nem bírta ki, írt Ádámnak a régi e-mailjére egy levelet. Hogy ezer éve nem hallott róla, azt sem tudja, él-e, azt sem, itthon van-e, hiszen emlékszik, állandóan járta a világot. Összealakoskodott egy bő féloldalnyit. – Nem is tudom, mire várok – dőlt aztán a kanapéra. És reggel meglepő, hosszú válasz fogadta. Igen – írta Ádám – itthon van. Hát, tényleg ő volt! Van egy lánya, folytatta, és hogy iszonyú boldogtalan. És taglalta hosszan a boldogtalanságát. Anna zavarba jött. Miért neki? És amikor rákérdezett, furcsa válasz jött. Hogy Ádám nem jól választott, már látja. Hiba volt a nyugodtat, a biztosat ikszelni. De nem is tudja, lehet, mással sem lett volna jobb. És hogy állandóan követi, Anna mit csinál, olvassa a cikkeit, nézi a tévében. Innen telefonon folytatták:
– Távolról el lehet rólad hinni, hogy élhető veled az élet. – Ezt Anna nem értette.
– A foci volt a baj? – kérdezte félénken, és még mindig képtelen volt arra, hogy kimondja a nyilvánvalót: ő igenis folytatta volna, nem rajta múlt. Ádám eleinte nem is értette. Aztán elnevette magát.
– Ugyan, dehogy. Persze az Eb, a vb meg a Bajnokok Ligája nem az ideális randiidő, de alapvetően nem ez volt a baj. Hanem a Vali.
– Micsoda? – Anna nem kapott levegőt.
– Tudod – kezdte Ádám –, a lakásszínházba is a Vali miatt mentem.
– Ugye csak viccelsz? Amikor kimondod ezt a nevet, és Valira gondolok, ásítanom kell. Igen, láttam, hogy együtt mozogtok, de azt gondoltam, szánalomból kísérgeted – vágta rá Anna. De kiderült, nem, Ádám nem viccel, olyannyira, hogy Vali lett a felesége, igen, ő a kislány anyukája is. Csak hát, amikor találkozott Annával, hát az, az nagyon furcsa volt.
– De tudod, annyi minden pletyka volt rólad, meg olyan hangos voltál, olyan túl sikeres! Olyan rettentően piros és narancssárga ruhákat hordtál, meg azok a kalapok, amiket viseltél, amiket kicsit erős lenne ízlésesnek nevezni… Szóval lebeszéltem magam rólad.
– Lebeszélted – ismételte Anna. Csönd támadt a vonalban.
– Attól féltem, megeszel reggelire – tette hozzá Ádám, talán csak hogy javítson a helyzetén egy kicsit.
– Tényleg, a patisszonból mit készítettél végül? – kérdezte Anna. De kiderült, Ádám a patisszont a szomszéd néninek vitte amúgy, ő rühelli, az nem is étel…
Illusztrációk: Hajdú Anett
