Pharrell, Anna Wintour és Andrew Bolton, a Costume Institute vezetője bejelentette, hogy a 2023-as kiállítás a Karl Lagerfeld: A Line of Beauty címet viseli majd. Az 1954-től 2019-ben bekövetkezett haláláig alkotó Lagerfeldet a világ egyik legbefolyásosabb tervezőjeként ismerték el, de ez sem elég ahhoz, hogy támadás nélkül hagyják a döntést.
Az év legnagyobb divateseményét a New York-i Metropolitan Museum of Art-ban azért szervezik, hogy forrásokat gyűjtsenek a múzeum jelmezintézetének. A gála témája mindig arra a kiállításra utal, amely a pazar esemény másnapján nyitja meg kapuit a nagyközönség előtt – ez 2023-ban „A Line of Beauty” névre hallgat majd, és Karl Lagerfeld munkássága előtt tiszteleg, a tervezőt állítva a tematika középpontjába. A döntés után azonban több fórumon teljesen kiakadtak, mondván, hogyan lehet egy olyan tervezőt ünnepelni, akinek voltak olyan mondatai, amelyek sértetőek a #bodypositivity vagy a #meetoo mozgalmak szellemiségére nézve.
Nem leszek népszerű: nem értem, mi a probléma azzal, hogy egy fantasztikus tervező előtt tiszteleg az egyik legfontosabb divatesemény a világon, akkor sem, ha annak voltak olyan megnyilvánulásai, amely szerint nem akar a kifutón kerekded modelleket látni, vagy hogy Coco Chanel nem volt elég csúnya ahhoz, hogy valódi feminista lehessen, és a többi vállalt vélemény, amit egy ilyen kaliberű ember megengedhet magának. Nem, nem az üres hírneve miatt engedheti meg magának, hanem az elért sikerei miatt, amit egy végig dolgozott, szorgalommal, tudással, munkával és alázattal telt, több mint 60 (!) éves karrierútnak köszönhet, és mert ő azért bőven hozzátette a magáét a nagybetűs szakmához. Hadd legyen véleménye.
Vajon Coco Chanel megsértődött volna a fenti beszóláson, vagy egy vállrándítással intézte volna el a dolgot, mélyet szívva a cigarettájába? Találjuk ki… Mert ha ezt belátjuk, akkor talán lehet egy kis humorral kezelni ezeket a beszólásokat, és nem egyből felháborodni és gyűlöletet kelteni, ahogyan azt a social media platformokon szocializálódó, ott hangot és hatalmat kapó generáció tagjainak többsége élből teszi.
De nyilván nem így történt, és a bejelentés megint többeknek okot adott a jogosnak vélt felháborodásra. A legdurvább Jameela Jamil posztja volt, aki nem először adott hangot annak, hogy Lagerfeld, nos, finoman fogalmazva nem épp a kedvence.
„Ez a férfi… valóban rendkívül tehetséges volt, de a platformját mégis gyűlöletkeltésre használta, főleg a nőkkel szemben, nem egyszer hangot adva ennek, és sem engesztelést nem kívált, sem bocsánatot nem kért soha azoktól, akiket esetleg mélységesen megbántott, soha nem adott magyarázatot ezekre a megnyilvánulásokra.
Bocsi de nem. Ez nem a ’90-es évek. Nem azért harcoltunk ezzel a szarral, hogy aztán eldobjuk az egészet, csak azért, mert egy fehér fickó csinos ruhákat készített a vékony lányok számára. Na, ne már!”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Rendben, elfogadjuk azt, hogy a manapság tomboló mozgalmakkal (amiknek köszönhetően már lassan az igazságot sem lehet kimondani, nehogy megsértődjön valaki) nem férnek bele szélsőséges véleménynyilvánítások, de azért azt állítani, hogy Lagerfeld „gyűlöletkeltésre használta a platformját”, az olyan szinten leegyszerűsíti egy több mint 60 éves pályafutás történetét, hogy az sértő az egész divatszakmára nézve, de legalábbis egyáltalán nem megalapozott. A feministának bizonyára igaza van abban, hogy egy feminista számára nehéz lenyelni ezeket a mondatokat, de feminista és feminista között is van különbség, mert magamat én is annak vallom, mégsem gondolom, hogy pár ilyen megjegyzés miatt valakire rá kell aggatni a nőgyűlölő, rasszista vagy homofób bélyeget, csak azért, mert az illető fehér és férfi.
Ahogyan az is degradáló, hogy ezt az életutat lerendezi annyival, hogy tervezett pár csini ruhát. Persze lehet azt mondani, hogy Lagerfeld is degradálta a nőket – igen, lehet. De akkor degradálásra degradálás a válasz? Ez lenne a megoldás? Egy okosabb, feminista megoldás? Talán nem.
Karl folyamatosan azt mondogatta nekem, hogy a divatnak nem a múzeumban van a helye. Amikor a Chanellel dolgoztunk, hihetetlenül nagylelkűséggel adta oda a műveit, de maga a kiállítás teljesen hidegen hagyta! Azt mondta, a divat nem művészet, az utcáé, a női testé, a férfi testé.
Így nyilatkozott Andrew Bolton a Vogue-nak a bejelentés után, csak hogy egy másik megtörtént sztorit is olvassunk. Őszintén hiszem, hogy ezzel a gesztussal nem az embernek, hanem egy tervezőnek állítanak emléket, ez nem egy személyes döntés, hanem szakmai megfontolás, és persze felmerül a sokszor feltett, de végső konklúzióra képtelen kérdés: lehet-e tisztelni valakinek a munkáját, aki nem a világ legjobb embere?
Lehet-e rajongani egy olyan író könyveiért, aki emberileg nem olyan elveket vall, mint mi magunk? Lehet-e lenyűgözve nézni egy olyan ember festményeit, akivel a való életben sosem lennénk barátok? Ha élvezettel olvasom Kertész Imre műveit, akkor zsidóbérenc vagyok? Ha lenyűgöz Wass Albert természetleírása, akkor csak egy agresszív jobbikos lehetek? Ha veszek egy Hugo Boss pólót, mert tetszik, akkor egy rohadt fasiszta vagyok? Talán nem. A művészet kiváltsága, hogy leválasszuk róla az alkotó személyiségjegyeit, főleg, ha ott van mögötte a fent már említett tudás, szorgalom és alázat. És inkább legyen ez a siker mércéje, mint egy milliós, arctalan követőtábor – sokszor – a semmiért.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Borítókép: ©Vogue
