Köldökpiercing, csípőnaci, melírcsíkok, farmer minden mennyiségben és még sorolhatnánk – azoknak, akik megélték, ma már ízlésficamnak tűnik, az új tinik viszont újra megőrülnek a 2000-es évek elején tomboló trendektől, és még büszkébben vállalnak mindent a body positivity, a genderfluiditás és a többi elfogadás központú mozgalom élharcosaiként. És persze ennek a mozgalomnak is van neve, mégpedig a Y2K-nostalgia (Year 2000) – de hogyan hiányozhat valakinek egy olyan időszak, amit nem is élt át?
Britney Spears új könyvének bejelentése, a Scary Movie-k rebootja, Bennifer és a felhajtható telefonok visszatérése, Paris Hilton főzőshow-ja – látszik, hogy a Y2K nem csak a divatvilágot mozgatja, nyilvánvaló, hogy sokkal összetettebb jelenségről van szó, amit a tervezők is meglovagolnak egy jó ideje. A Blumarine-nál visszatértek a fodros miniruhák, mutatós övek, alacsony derekú farmernacik sok csupasz bőrt mutatva, de itthon is láthattunk hasonló esztétikát, a hazai tervezők közül a NINI ragadta meg leginkább a trendet, és csak reméljük, hogy a csípőnaciból kilógó, spagetti vékonyságú tangapánt a catwalkon marad. (Hiú ábránd, tudom).
A 2000-es években születettek a trend igazi előfutáraivá váltak: a TikTokon már egy éve mennek a divatvideók, amiken újra felbukkantak az alul szélesedő farmerek, a csomózott selyemsálak topként viselve, olyan hashtagekkel ellátva, mint a #Y2kAesthetic és #Y2kFashion, amelyek 500 milliós megtekintéssel büszkélkedhetnek… Érdekes, hogy a hájpot egy olyan nemzedék adja, amelynek csak homályos emlékei vannak ezekről az évekről, hiszen akkoriban őket épp anyu öltöztette fel az iskolához, és az élet a Disney Channel nézésében csúcsosodott ki, de ezt most nem degradálásként írom. Legelőször is szögezzük le, a 2000-es évek elején voltam nagyon tini, szóval pontosan tudom, miről beszélek. Amikor a Music Boxon végre nem csak a Vörös és a Prognózis és a Kelly Family klipjei mentek (persze akkoriban már túl voltam a Spice Girls és a Backstreet Boys őrületen is) hanem felbukkant egy szőkített énekesnő egy iskolai tornateremben pimaszul táncikálva, fehér csípőnaciban és pink crop topban – Hit me baby, one more time – na, ott megcsapott minket az önkifejezés szabadságának szele. Mert akkor, 1998-ban még a fasorban sem voltak a fast fashion cégek, mint a Zara és a társai, a Westend is csak akkoriban nyitott, szóval nem volt lehetőség rohanni a boltokba és azon nyomban Britney-hasonmásra vásárolni magunkat. Úgyhogy még akkor is tátott szájjal álltam a tévé előtt, ha engem anyukám a Váci utcára vitt vásárolni, és alapvetően voltam tisztában a divattal – az osztálytársaim közül kábé egyedül tudtam kiejteni helyesen a Vogue szót, aminek a létezéséről (a magazin, nem a cigi) is csak kevesen tudtak valószínűleg. Szóval kiváltságaim ellenére is tátott szájjal bámultam az amerikai stílust egy nem sokkal idősebb lánytól a képernyőn, aztán a dolgok jöttek szépen maguktól.
Visszatérve a Z-generáció nem lanyhuló rajongására, a dolog azért is tűnik skizofrénnek, mert ha összehasonlítjuk a 2000-es évek értékeit (a celebkultúrának megágyazó valóságshow-k, a heteronormatív ideálokon alapuló romcomok és sitcomok, a szingli kifejezés elterjedése és persze az ezzel járó tévképzet, amely tragikusnak, de minimum kétségbeesettnek festi le az egyedülálló nők életét – hát még ha kövérek is, mint Bridget Jones), azok radikális ellentétei mindannak, amit a mostani fiatalok képviselnek, elég csak a #metoo ébrenlétére, a klímaváltozás elleni tiltakozásokra, vagy épp a #bodypositivityre gondolni.
A 2000-es éveknek nyilván nem csak árnyoldalai voltak (sőt), de azért erre a fajta hájpra (nem lehet más szóval illetni) tényleg csak a digitális bennszülöttek képesek, hogy úgy rehabilitálnak egy korszakot, hogy annak esztétikumáért rajonganak, de a szerintük több sebből vérző értékrendről, ami az egészet kreálta, egy szó sem esik.
A divatra lefordítva azt is nehéz megérteni, hogy a szakma miért enged teret egy olyan sziluettnek, ami abszolút nem előnyös a testre nézve. Mert valljuk be, a crop top még rendben van, de a fanszőrzetet alig takaró csípőnadrág még a 180 centi feletti, hosszú lábú lányoknak sem túl előnyös, de hogy nem ízléses, az biztos. Mert bodypositivity ide, Victoria’s Secret angyalok bukása oda, úgy tűnik, az Instagramon és TikTokon élő, az Eufórián szocializálódó fiataloknak mégiscsak szükségük van arra, hogy még több húst mutatva érvényesítsék (és azonosítsák) önmagukat. A kettő valahogy ellentmond egymásnak.
2000-től napjainkig több mint 20 év telt el, ami elég idő ahhoz, hogy megfelelő távolságból historizáljunk egy mélyen ellentmondásos időszakot, elég, hogy egy bizonyos esztétika kellően elavult legyen ahhoz, hogy trenddé váljon, hogy Kylie Jenner Christina Aguilerának öltözzön Halloweenkor, hogy Megan Fox Britney-nek öltözzön a párizsi divathéten – és ahhoz is, hogy felismerjük, milyen ijesztő sebességgel élünk, és egyre kevésbé vagyunk képesek megélni a jelent.
View this post on Instagram
Kinek a hibája? Talán senkié, de az érzékelhető, hogy ellentmondások ide vagy oda, úgy tűnik, mégis jobb volt a 2000-es években kamasznak lenni, és a mainál kicsit felhőtlenebbül élni a fiatalságot. Talán az volt az utolsó fiatal generáció, amely számára még lehetséges volt pozitívan gondolkodni a jövőről, a globális jövőről, még hihettünk az álommunkában, egy tökéletes családi életben, amelynek vége a nyugodalomban való megöregedés. De most, egy világjárvány után, egy igen baljós éghajlati jóslattal a fejünk felett, amikor csak abban reménykedhetünk hosszú távon, hogy sikerül betelepülnünk a Holdra, lássuk be, nem lehet olyan egyszerű felhőtlen kamasznak lenni. Mert a vágyak, a célok, az álmok ugyanazok, csak a világ változott meg. Így nem csoda, hogy a múltban keresünk menedéket, már az új generációk is, nemcsak a régiek, sőt, még a divat is, mert arról fogalmunk sincs, mégis hogyan képzeljük el a jövőt, mert még az sem biztos, hogy bekövetkezik.
