A 2025-ös őszi Paris Fashion Week nem (csak) a látványos show-elemekről szólt – hanem az önazonosságról, újragondolt hagyományokról és a meglepően személyes hangvételű kollekciókról. Összegyűjtöttük azokat a tervezőket, akik nemcsak bemutattak egy kollekciót a párizsi divathéten, hanem mondtak is vele valamit.
A párizsi divathét idei szezonja olyan volt, mint egy csendes forradalom. Nem a túlzásokról vagy a pillanatnyi szenzációkról szólt, hanem arról, mi történik akkor, amikor a tervezők befelé figyelnek, visszanyúlnak az alapokhoz, és onnan indulnak újra. A divat most nem harsány volt, hanem kifinomult – formáról, időről és mélyebb jelentésekről beszélt. Balenciaga, Alaïa, Margiela – mind máshogy, de egy közös gondolat köré építették kollekciójukat: gyere közelebb, nézz mélyebbre! A bemutatók nemcsak vizuális élményt kínáltak, hanem új irányokat, gondolatokat és olyan érzelmi rétegeket, amik még jóval a kifutó után is velünk maradnak.
Pierpaolo Picciolit már a Valentinónál is imádtam, így nagyon kíváncsi voltam, mit fog kezdeni a zsigeri eleganciájával a Balenciagánál. Úristen… Amíg már mindenki a Chanelről beszélt, én még mindig az ő szettjeit néztem azon gondolkozva, hogyan lehet ilyen elegánsan, ilyen könnyedén és természetesen pálfordulást csinálni.
Pierpaolo Piccioli első Balenciaga-kollekciója nem harsány debüt volt, inkább egy csendes koronázás. Szoborszerű, tiszteletteljes és őszintén személyes. A divatház építészeti örökségéhez visszanyúlva arra kereste a választ, hogyan nézhet ki a modern elegancia, ha lecsupaszítjuk róla az iróniát.
A kifutón minden részlet egyfajta belső fegyelmet sugallt – mintha Piccioli nem új fejezetet nyitott volna, hanem egy mélyen átélt restaurációt. Balenciaga tisztasága új értelmet nyert, az emberi jelenlét szinte tapinthatóvá vált.
A párizsi divathét ritmusát idén a Dior is diktálta, és Jonathan Anderson női vonalon tett bemutatkozása valódi fordulópont lett. Ez nem csak egy kollekció volt, inkább kísérlet az állandó átalakulásra. A márka kódjai újra lettek értelmezve: a hagyomány megingott, a történelem egyszerre vált súllyá és lehetőséggé. A bemutató nyitókérdése – „Mersz belépni a Dior házába?” – egyszerre volt kihívás a nézőknek és önreflexió Anderson részéről. Feladata most, hogy a férfi, női és couture vonalat egy közös hangon szólaltassa meg. A múlt kreatív igazgatóit felidéző montázzsal pedig világossá tette: a Dior nem egy ember története, hanem egy folytonos párbeszéd a társadalommal – szépségen, finomságon és váratlanságon keresztül.
Sarah Burton második Givenchy-kollekciója halkabb volt, de annál mélyebb rezonanciát keltett. Az emberközpontú, érzékeny tervezői hozzáállása visszacseng Hubert de Givenchy filozófiájában.
A ruha nem ural, hanem szolgál és méltóságot ad.
A közönség meleg fogadtatása nem volt véletlen. Burton úgy nyúl a női léthez, hogy közben nem absztrakt eszményeket, hanem valódi élethelyzeteket helyez a tervezés középpontjába. Ebben a folyamatosan változó divatvilágban ő mintha egy stabil pontot képviselne. Egy önazonos hangot, amely egyszerre tiszteli a márka múltját, és képes közösséget építeni a jelen valóságán keresztül.
Ha díjat kellene osztani a szezon legemlékezetesebb debütálásáért, Matthieu Blazy Chanel-kollekciója is könnyen hazavihetné. Nem újraértelmezett, hanem felébresztett egy legendát: az 1920-as évek Chanel-jét, mai szemmel. Lecsúszott derékvonalak, fekete-fehér grafika, szellős sziluettek, amelyek mind azt üzenték: ez Chanel, de a mában.
A Grand Palais hatalmas tere ezúttal egy komplett Naprendszerré alakult, utalva arra, hogy Blazy nem egyszerű világépítésben gondolkodik. Ő galaxisokat lát. A bemutatón kézzel készült 3D virágok, sifonból formált tollak, színes tweedek és hímzett szaténok sorakoztak. Minden darabban ott volt az a mesterségbeli tudás, amit a ház műhelyei évtizedek óta képviselnek. Nem csak bemutatkozott – kijelentett. És a világ nyitottan figyelte.

A divathét nyitányát a Saint Laurent adta, és az este inkább emlékeztetett egy meghitt szalonbemutatóra, mint egy modern kifutóra. Az Eiffel-torony tövében, a leszálló alkonyban csend ült a közönségre – és az az érzés, hogy most valami fontos kezdődik. A show eleganciája, az időzítés, a helyszín: minden apró részlet a párizsi identitást ünnepelte.






Nicolas Ghesquière új kollekciója szinte suttogással kezdődött. A korábbi szezonok hangosabb, futurista darabjai helyett most egy csendes, érzékeny világba vezetett minket. A színek – szürkék, krémek, pasztellrózsák – a tél utolsó leheletét és a tavasz első pirkadását idézték. Olyan ruhák vonultak végig a kifutón, amik mozdultak, formálódtak, lélegeztek. Drapériák, szoborszerű szabásvonalak, halk elegancia. Ez a kollekció nem akart lenyűgözni első pillantásra. Inkább azt kérte, nézzük meg jobban. És aki így tett, az meg is kapta a jutalmát. Ghesquière szinte filozófiai kérdést tett fel: lehet-e a kifinomultság halk, és mégis lehengerlő? Úgy tűnik, lehet. Ez a Louis Vuitton most erről szólt – nem kiáltott, hanem suttogott. És minden szava betalált.










Jack McCollough és Lazaro Hernandez bemutatkozása a Loewe-nél eleve hatalmas figyelmet kapott – nem véletlenül. A Proenza Schouler élén eltöltött évtizedek alatt a duó letisztult eleganciájáról, anyaghasználati intelligenciájáról és magabiztos, mégis könnyed sziluettjeiről vált ismertté. Ők mindig inkább a kifinomultságot választották a látványosság helyett. Ez izgalmas párosítás egy olyan divatházzal, mint a Loewe, ahol az utóbbi években a meglepetés és a különc kézművesség diktálta az irányt. Ez a debütálás egyértelművé tette, hogy az új tervezők tisztelettel nyúlnak a múlt értékeihez, miközben fokozatosan építik saját világukat.
Pieter Mulier kollekciója igazi tükrözés volt – szó szerint és átvitt értelemben is. A kifutó felett tükrözött mennyezet, alatta digitális padló: mintha maga a show is a valóság és az illúzió közti párbeszéd lenne. A kézművesség itt nemcsak technika, hanem állásfoglalás is volt. Az irányítás és az elengedés közti feszültség gyönyörűen feszült végig a bemutatón.
Daniel Roseberry nem az a típus, aki a biztonsági játékra megy. A 2026-os tavaszi kollekciója ezt újra csak bizonyította. A kreatív igazgató ezúttal is Elsa Schiaparelli szürrealista kódjait gondolta újra, szoborszerű sziluetteken keresztül, sajátos, drámai stílusban. A rongyruhák élő szobrokká változtak a kifutón, a sókristályból faragott, világító nyakláncok pedig ékszerként is statementté váltak. Roseberrynél még a ready-to-wear is gyűjtésre, archiválásra születik – nem csak viselésre.












A Miu Miu már régóta diktálja az aktuális stíluskódokat: fiatalos, okos, kicsit szabálytalan. Miuccia Prada szezonról szezonra bizonyítja, hogy a márka nemcsak követi a kort, hanem ő maga a kortárs stílus formálója. Legyen szó kifordított irodai szettekről vagy váratlan styling trükkökről – itt születnek a trendek, amiket holnap mindenki másolni fog. Miuccia újra bebizonyította, hogy a legegyszerűbb dolgokban is lehet jelentést találni. Ezúttal az egyszerű kötény került reflektorfénybe – fodros széllel, színes csipkében, a női munkaerő harcait idézve a konyhától a gyárig. Prada mindig pontosan érzi, mi történik a világban – és azt divatnyelvre fordítja.
Victoria Beckham tovább mélyítette a tökéletlenségbe csomagolt kontroll esztétikáját. Gyűrött hatású zakók, ragasztott anyagok, drót szegélyű selyemruhákkal. A backstage-ben hangsúlyozta: „Minden szezon arról szól, hogy kihívás elé állítsuk magunkat. Még az egyszerű slip ruha is olyan részletgazdag, ha közelről megnézed.” A kollekció is ezt az elszánt, határozott irányvonalat tükrözte. Egy egyre magabiztosabb házat látunk, amely egyre inkább tudja, hová tart.
Fotók: ©Vogue Runway