Az egész úgy kezdődött, hogy nem hittem el, hogy van még locsolkodás. Mármint azt tudtam, hogy az apukák és egyéb családon belüli hímnemű egyedek (nálunk ebbe a kategóriába a kutya is beletartozik) meglocsolják a lányokat, de azt, hogy vannak helyek, ahol a tradicionális értelemben vett locsolkodás is divat még, álmomban sem gondoltam volna. Ezért mentünk el abba a kis faluba, ahol a nagymamámék laknak.
Persze nem most, amikor tilos minden másfél méteren belüli érintkezés. Ez még két éve volt, és az Ady utca előkertjéből figyeltük az eseményeket a húgommal. Csak leselkedtünk, mert nem akartuk, hogy meglássanak minket – véletlenül sem szerettünk volna sem tetőtől talpig vizesek, sem fullasztó kölniszagúak lenni. Úgyhogy lesben állva néztük az eseményeket, hogyan is érkeznek a fiúk a lányos házakhoz húsvét hétfőjén. Abban a hitben, hogy megúszhatjuk az elkerülhetetlent.
„Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam, el akart hervadni, szabad-e locsolni?” Nagy óvodások, vagy kisiskolások lehettek, öten-hatan, imádnivalóak! Őket speciel beengedtük. Kórusban mondták a locsolóverseket megadva a módját a dolognak: sikkesen ki voltak öltözve, fehér ing, csokornyakkendő, hátrafésült haj, ami úgy fénylett a zselétől, mint Rihanna új highlightere.
Jó, persze nem saját indítattásból szavaltak olyan rendületlenül, a helyi hagyományőrző egyesület szervezte a kis csoportot, és természetesen a háttérből a felkészítők és szülők izgalommal figyelték az első becsengetéseket. De aztán a kisfiúk úgy felbátorodtak, hogy minden ajtón bekopogtak amolyan magyaros, népies halloweeni módra.
És szó sincs aprópénzről! Piros tojást gyűjtenek és elmondásuk alapján az nyer, aki a legtöbbet tudta gyűjteni, amit majd tojásgurítás követ a „Gyűrben”, ami – mint megtudtuk – egy domb a falu szélén.
©Dolce and Gabbana
Először azt hittük, hogy az előző csoportból maradt le, de nem. A mini „hegylakó” céltudatosan haladt az utcán. Nem cikázott jobbra-balra a házak között, egyenesen felénk tartott. Aztán ahogy közelebb ért, egymásra néztünk a tesómmal és felkiáltottunk: Hát ez Lacika, az uncsitesó! És azért kerekedett fel, hogy meglobogtassa a kölnijét a messziről jött városi csajoknak. Gyorsan terjed a hír faluhelyen, hogy itt van két csajszi, akik azt hiszik, már nincs is locsolkodás. „Piros tojás, kék tojás…” – hangzott a versike, amit egyébként már hallottunk az előbb a kicsik kórusában, de nem baj, fröccsen a kölni, bűzlik a haj. Ezt persze Lacikának nem mondanám, egy világ dőlne össze benne, és olyan aranyosan mondta a versét! Mi már biztos nem hervadunk el, úgyhogy menekülünk az előkertbe…
Autó fékez. Semmi faxni, semmi meglepetés, ezek is rokonok! Apa sógóra, meg a haverjának a fia. A haver később jön, lovaskocsival. A sógor viszont ügyeletes: telefonszervíz 0-24, úgyhogy nem ihat. Márpedig a lovaskocsira józan ember nem ülhet fel. Éljen a vidék bája! Így marad a hagyományos autó, egy rövid vers, újabban valami botrányos poénnal fűszerezve. Aztán a kölni. Büdös, mint a franc, a jutalom itt is piros tojás.
A helyzet fokozódik. A sógorék még el se mentek, már kopognak is a mama ajtaján. Hírét vették a két csajszinak a helyi vagányok is. Valószínűleg őket már nem a hagyományörző egyesület szedte össze, ezek már a kíváncsi hormonok. Mamáékat már jól ismerik, és most jönnek lecsekkolni minket! Jó ég, az egyik nagyon helyes! Ki gondolta volna, hogy ismerkedős dolog a húsvét hétfő? Mama, baj van! Ha ezt tudom, nem bagatellizálom el a sminkem – a hajamról már nem is beszélve. A ruhám meg! És az a lendület, a komolyság, ahogy valami költőien szép vers után a fiúk mögül előbukkannak a szódásüvegek – mennyivel jobb, mint a büdös pacsuli! Mi pedig már csak sikítani és futni tudunk!
Bevallom, szemeztünk. Az a helyes volt, az előző fiúbandából! Csak tíz perce mentek el, és máris újra itt van. „Itt felejtette a piros tojását.” Aha, szerintem én is tetszem neki, és remélem direkt hagy ki a memóriája. Remegő kezekkel adom oda neki a tojást, miközben áldom a mamát, hogy ilyen sokat festett. Mi meg csak kinevettük. Pedig a mama jól tudta, hogy mi lesz, elvégre ő riadóztatta az egész falut. És ez a srác is a falu része. Hú. Gyors instacsere, Facebook-jelölés. Kár, hogy 200 kilométerre lakik…
Hatalmas zajjal érkezik a lovaskocsi, már nem szomjasak a férfiak, akik dülöngélnek rajta. Hóóó! Mondja a kocsis a lovaknak, nagyot ránt az istrángon, a lovak nyerítenek, a férfiak énekelnek, kiabálnak, a zene összevissza szól, és mi már a szódától átázva, a pacsuliktól erőteljesen illatozva meg sem lepődünk, ahogy a vödrökből köbméternyi víz zúdul a mama előkertjében lévő tavaszváró növények között földbe gyökerezett testünkre. Ebben az évben már biztos nem száradunk el.
Mennyi minden történt, pedig még dél sincs! Ha teljesen őszinte akarok lenni, nem is volt olyan rossz. Mert a városokban ilyen nincs, legalábbis, én nem tudok róla. Persze amikor itthon vagyunk, apa hajnali nyolckor már jeges vizet spriccel az arcunkba. Nagyon vicces. A kisöcséim pedig – akik még beszélni is alig tudnak – egy-egy virágnevet felsorolva ránk fújnak egy fél doboz kölnit. De nem jönnek kiöltözött kisfiúk, sem helyes gimnazisták, és még lovaskocsi sem kanyarodik be az utcába, hogy aztán szódásszifonból zúduljon ránk a víz. Szóval nem vagyok nagy hagyományőrző, mégis úgy gondolom, hogy ezt az egyet meg kéne tartani. Persze nem lehet mindent ugyan úgy csinálni, mint mondjuk 50 évvel ezelőtt, de az olyan szomorú, amikor a húsvét már nem szól másról, csak zsebekbe csúsztatott ötezresekről.
