×

Steiner Kristóf cikkével ünnepeljük a Vegán Világnapot!

ENGLISH VERSION IS AVAILABLE
by
2022. 11. 1.

A World Vegan Day alkalmából megosztjuk veletek azt a zseniális cikket, amelyet Steiner Kristóf írt nekünk a Fashion Street Magazin 2021-es őszi/téli lapszámába. 

Enni és enni hagyni

A hungarikumoknak befellegzett, mert a kortárs étkezési irányzatok el fogják mosni a nemzeti gasztrohagyományokat? A globális veganizmus küszöbén hamarosan kizárólag hús nélküli gulyást, tej nélküli túrógombócot, tojás nélküli nokedlit lehet majd vásárolni és készíteni? Hogyan lehet megőrizni (és átadni) a nemzeti ízeket, ha szürke marhát tartani, disznót vágni, horgászni, de még méhészkedni sem etikus többé az új világ értékrendje szerint? 

„Hogy merészelik szaláminak nevezni a vegánok a füstöltgabona-rudat? Ez ellene megy a magyarság hagyományainak, megtévesztő, valamint a lobbi ellehetetleníti az állattenyésztőket és a henteseket. Mi lesz így a magyar kulináris kultúrával? Szégyen!” Valamint: „Hogy van szíve bárkinek tojást tenni a piskótába, amikor ma már evidencia az állatok abuzálásának a ténye a nagyüzemi farmgazdaságokon, amikor a tojásipar számára értéktelen kiskakasokat élve ledarálják, vagy megfullasztják – és egyébként is, a piskóta tojás nélkül is összeáll! Szégyen!” 

Két igazság – a szakadék két partján a másikra kiabáló embertől, akik észre sem veszik: lehet igazság mindkettejük narratívájában, és ez nem zárja ki a másik igazát, ha viszont bármiféle konszenzusra, kompromisszumra törekszenek, vagy egyszerűen csak azt akarják, hogy a másik oldal felfogja, miért hisz oly szenvedélyesen a maga ideológiájában, semmiféle esélyük nincs a megoldásra. Érzékenyen kommunikálni hitrendszerekkel kapcsolatban, legyen szó gasztronómiáról és étrendekről, politikáról és vallásról, családról vagy szexről többnyire nehézkes, hiszen legtöbbünknek évekbe, évtizedekbe kerül nagyjából bekeretezni magunkat. 

Én olyan típusú ember vagyok, aki…” – és jobb esetben megtanuljuk, rosszabb esetben bemagoljuk, hogyan fejezzük be a mondatot, legyen szó a Beyond Meat mozgalom gyakorlásáról vagy a mangalicapörkölt fogyasztásáról, arról, hogy vasárnap templomba, könyvklubba, vadvízi evezni, swingerpartikra járunk, vagy épp otthon maradunk, de még ez utóbbin belül is mennyi opció és lehetőség van: heverünk a kanapén felváltva lógva a Netflixen és az Instagramon, vagy sámándobolunk és gyakoroljuk a rovásírást.

Belesimulunk a keretünkbe, s onnan ki-kitekingetve így szólunk: „Te tutira rosszul csinálod, én meg szuper jól, és ebben a hitemben ne merészelj megingatni, mert ha valaha elismerném, hogy talán nincs teljes mértékben igazam, neked pedig valamennyire igazad van, azzal beismerném, hogy nem is csinálod annyira rosszul, míg én elveszíteném a nehezen magamra szedett, rám száradt bizonyosságot, hogy márpedig én szuperül csinálom.” Oda se neki, hogy a fentebb felsorolt eszmék és irányok között átjárható ösvények vannak, ne is említsük, hogy mindannyian úton lévő emberek vagyunk, és ahogyan tizenöt éve még egészen másképpen gondolkodtunk az élet kis és nagy dolgait illetően, szinte bizonyos, hogy másfél évtized múlva megint egészen másképp látunk majd bizonyos dolgokat, vagy éppenséggel szinte mindent. Az viszont nem fogja megoldani a problémát – maradva a gasztronómiai hovatartozás kérdésénél –, ha a vegán sajtra azt kell ráírni, hogy „növényi tömb” – ennek a szóösszetételnek ugyanis semmiféle információértéke nincs, hiszen nem derül ki belőle, hogy az állat tejéből készült sajthoz hasonlatos íze és állaga van, így aztán minden vád ellenére sokkal inkább megtévesztő a vásárló számára, mintha egyszerűen annyi állna rajta: „vegán sajt”.  És ha már mélyen belemegyünk: legyen szó a pörköltről, a vajról, a sajtról, de akár a húsról is, ezek bizony mind textúrákat jelölnek: a pörköltet megpörköljük, készüljön bár szarvasból, gombából, vagy szejtából, a vaj alapvetően a finnugor βoje szóból származik, amely simán csak zsiradékot jelent, a sajt szó a préselésre, azaz sajtolásra utal, legyen szó kecske, kesudió, vagy épp birsalmasajtról, húsa pedig a szilvának is van, nem csak állatnak és embernek. Ezzel kapcsolatos a tipikus nem vegán kérdés is:

„Miért esznek és főznek a vegánok olyan dolgokat, amelyek húsízűek?” Oké, játsszuk ezt a szórakoztató játékot! Miért vannak szobanövényei annak, aki nem akar dzsungelben élni? Aki nem szereti a paradicsomot, miért eszik mégis ketchupot? Miért szeret Tarantino-filmet nézni, aki amúgy nem is akar csatlakozni egy gengszterbandához? Valamint… miért visel műszőrmét olyan, aki nemet mond a bundaviselésre? 

Mielőtt 2009-ben, éveken át tartó latolgatás után, egyik napról a másikra vegán lettem, mindig dupla hússal rendeltem a hamburgeremet, kedvenc ételem pedig a félkilós argentin steak volt, véresen. Az ízlésem nem változott, a prioritásaim viszont igen.

A legtöbben, akik vegán életre váltottunk, nem azért hagytuk abba a húsevést, mert utáljuk az ízét vagy az állagát, ellenkezőleg! Úgy döntöttünk, hogy nem járulunk hozzá egy olyan rendszerhez, amely érző lényeket bántalmaz, feleslegesen. Hiszen egy kis gyakorlással, kreativitással és elszántsággal nem kell másról lemondanom, csakis a rám erőltetett társadalmi normákról. Omlettet készíthetek csicseriborsólisztből, tejfölt napraforgómagból, a szaftos hús füstös ízét pedig vegán hozzávalókkal is megidézhetem. Amikor valaki amellett kardoskodik, hogy márpedig egy tofuvirslit ne lehessen tofuvirslinek nevezni, és egyébként is miért akarunk mi kolbászt enni vegán létünkre, felteszem a kérdést: miért zavar bárkit is, hogy azt eszünk, amit akarunk? A húsevők – vagy mindenevők, vagy vegyes táplálkozásúak, ki-ki válassza ki a neki tetsző, kellőképpen politikailag korrekt szót – gyakran hibáztatják a veganizmust amiért hívatlanul “a tányérjukban turkálunk”. Nem enyhe képmutatás, hogy ők ugyanazok, akik úgy érzik: jogukban áll meghatározni, mit “kellene” ennie egy vegánnak? Az pedig nem kifogás, hogy „de Mexikóban az emberek egymást ölik az agyonhájpolt avokádó miatt, amit manapság nagyobb maffiabotrányok öveznek, mint a kokaint”, mert egyrészt rámutatni egy igazságtalan, rossz, kártékony dologra nem ment fel, vagy tesz jobbá egy másik gazságot, másrészt az avokádót (és a kinoát, és a kesudiót, és a vaníliát, és a többi trendi superfoodot) nem csak és kizárólag vegánok fogyasztják. Beszéljünk inkább arról az alapanyagok és összetevők démonizálása helyett, hogy hogyan szerezhetnénk be a fentieket etikus forrásból. A valódi gond ugyanis nem az, hogy fogyasztunk avokádót, hanem az, hogy meg sem nézzük, a termék dél-amerikai kartellektől vagy egy görög családi farmról érkezett. Legyen szó kávéról, csokoládéról, rizsről, de még pálmaolajból is van fair trade, azaz méltányos, becsületes módon termelt, előállított, csomagolt, és forgalmazott változat. Csak épp energiát, időt kell szánni rá, hogy rájuk találjunk, ennél pedig sokkal egyszerűbb vagdalkozni, ujjal mutogatni és általánosításokkal átszőtt elméleteket fabrikálni.  

És értem én, hogy félünk a változástól – mert én is féltem. Emlékszem, amikor kamaszkoromban családi vacsorára indultunk egy étterembe és az édesapám vegetáriánus fogást rendelt, míg én alig vártam, hogy belevághassam a késemet egy jókora rántott szeletbe, kimondottan enervált voltam. Idegesített, hogy az apukám sajnálja az állatokat. Ahogyan a húszas éveim elején konkrét hisztirohamot kaptam egy szupermarketben, mikor az akkori párom bejelentette: vegán szeretne lenni. „Azt veszed el tőlem, amit a legjobban szeretek, a főzés örömét!” – vágtam a fejéhez, majd tüntetőleg bevágtam egy fagyasztott kacsát a bevásárlókocsiba. Szerettem az állatokat, de nem kívántam elmélyülni abban, min mennek keresztük azért, hogy én húst ehessek.

Érdekelt az ökológia, sőt környezetvédőnek vallottam magam, de úgy voltam vele: szelektíven gyűjtöm a szemetet, kerülöm a nejlon használatát, adakoztam a WWF-nek, nehogy már húst se ehessek!

Élni és élni hagyni” – mondják sokan, de ki fogja „élni hagyni” az évente levágott több mint 150 milliárd állatot? Ki fogja „élni hagyni” az éhhalál szélén álló szegényeket, miközben a megtermelt gabona 70%-át haszonállatokkal etetjük meg, mi emberek? Ki fogja „élni hagyni” azt a bolygót, ahol az állatállomány felelős a globális felmelegedést egyre csak felgyorsító metánkibocsátás 40%-áért? Ugyanakkor, jogosan teheti fel a kérdést bárki: „Ki fogja élni hagyni a hagyományainkat? 

A válasz sokkal egyszerűbb annál, mint amilyen bonyolultnak fest, mert a hagyományokat lehet (és kell is) új köntösben átmenteni az újkorba – mint ahogyan ma már nem áldoznak állatokat napi szinten a templomokban, vagy ahogyan ma már nem égetünk máglyán senkit sem azért, mert azt állítja, képes jósolni a csillagok állásából. Amikor az orvostudomány eljutott arra a szintre, hogy megértették: a lobotómia nem célravezető, viszont kegyetlen, nem hátat fordítottak a nyugati orvoslás vívmányainak, hanem a következtetéseket levonva egy következő szintre lépett, magával hozva a múltból mindazt, ami valóban hasznos és értékes. Én pedig hiszem, hogy lehet egyszerre magyarnak és vegánnak lenni. Lehet tisztelni a hagyományokat és értékelni, érteni a modern kor vívmányait. Lehet nem egyetérteni az írásommal, mégis elgondolkozni rajta, vagy csak hagyni, hogy hasson. És persze lehet – és sokaknak talán kényelmesebb is – titokban egyetérteni vele, mégis inkább gyorsan elfelejteni az egészet… 

Illusztrációk: Vitányi Regina

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás