Itthon inkább ismert rendhagyó ingatlanairól, mint a képzőművészetéről, önmagára mégis elsősorban alkotóként tekint: egy vállalkozó szellemű művész, akit nem a profit hajt, hanem az alkotás szabadsága, de jó érzékkel választ olyan partnereket maga mellé, akiknek köszönhetően futurisztikus víziói előbb vagy utóbb fizikai valót öltenek.
Az ember fejében az alkotóművészek éhbérért küzdő, stílusosan slampos, enyhén depressziós arcok. Te kisportolt vagy, stílusosan elegáns és mindig feltűnően jókedvű – nem lehet, hogy a külcsín miatt tesznek be a vállalkozó skatulyába?
Nem gondolnám. A 90-es években félig hippiként csavarogtam végig 90 országot, és mindenki megbotránkoztatására a lakásom is átjáróházként működött az épp ott lakó barátaim között. Belül azóta is hippi maradtam, csak kicsit szofisztikáltabb és elegánsabb formában, de az attitűd azonos.
Visszatérve az eredeti kérdésre: a művészvilág verseng, féltékeny és kirekesztő. Keresi az ürügyet. Egyetemista koromban sokszor hallottam a suttogást a hátam mögött, hogy gazdag szülők kényeztetik a deviáns művészurat. Nem hencegtem nekik a suli melletti portrérajzolás küzdelmeiről, amikor napi 14 órákat izzadtam végig egy egész nyáron át, hogy legyen önálló keresetem. Én a pozitív emberek társaságát keresem, és azt is adom cserébe – számomra ez már félsiker az önmegvalósításhoz. A nyugdíjas szüleim mindent megadtak a lehetőségeikhez képest, de a legnagyobb ajándékom az általuk belém nevelt küzdeni akarás.
A pozitivizmusod veled született, vagy a folyamatos utazások, a világlátásod nem engedtek beleragadni az – ahogyan te fogalmaztál – magyaros negativitásba?
A magyar valóság szuiciditással átitatott valósága természetesen engem is bevonzott és elvarázsolt a pályám kezdetén. Ki ne csodálná a két tragikus sorsú zseni, József Attila vagy Pilinszky János egzisztenciális válságát, amelyből azok a csodálatos, fájón metsző sorok születtek? Nagyon menő volt boldogtalan önpusztítónak lenni a 80-as évek hajnalán is.
A két legjobb barátom és Dienes Gábor mesterem önkezűsége azonban megtanított túlélni. Megtanítottak arra, hogy szerek nélkül kell élni és alkotni, hogy a depressziót fegyelmezettséggel kell legyőzni, kinőni az akkori értelmiségiek oly divatos, kilátástalannak tűnő, arisztokratikus meg nem értettségét. Úgyhogy szép lassan megtanultam munkával és sporttal megszerezni a mindennapok endorfinját. Ez egy nagy küzdelem.
Mert legyünk őszinték: az önpusztító művészet gonosz kis ördöge azért egy-egy ritka pillanatra még oda-odacsücsül a vállamra.
Azt mondják, az alkotáshoz inkább a sötétség kell, a művészet kifejezéséhez pedig az introvertáltság, a befelé figyelés. Nálad hogyan tud manifesztálódni a pozitív extrovertáltságból a kreativitás?
Az építkezés a kulcsszó. Konzekvensen fel kell építeni az extrovertált teremtés állapotát. Meggyőződésem, hogy csak éleslátással lehet művészetet csinálni. A tévhittel ellentétben az alkotás nem kézügyesség, hanem az emocionalitás tiszta manifesztációja, ami viszont tömény gondolatiság. A hitem szerint nem lehet bódultan alkotni, úgyhogy én cáfolnám a mítoszt! Én akaraterővel nap mint nap legyőztem a negativitás démonjait: meditációval, sporttal, szaunával, kristálytiszta tudattal. Edzés közben és után a legélesebb az alkotóelme.
A nemrég megvalósult Költő Kertben tett látogatás felér egy összművészeti élménnyel: a kiállított festményeid és szobraid méltó kontextust kaptak abban a rendhagyó, futurisztikus környezetben. A művészet áthatja a létezésed minden zugát, mégis, melyik ezek közül az elsődleges alkotói vonalad?
A kérdésre a válasz: az egész. Az összhatás. Az utazás. Fura és érdekes, de a szobraim aratták a legnagyobb közönségsikert. Érthető, velük deklaráltan a popularitás volt a cél: azt szerettem volna, hogy folyamatos változásukkal hosszú percekre odaszögezzék a nézőt, mert meg kell fejteni, fel kell fedezni őket. És bár nem tennék fontossági sorrendet, ha szívósan újrakérdeznéd, színt vallanék: festő vagyok, az a prioritás.
Fotó: ©Épitechture
Nagy álom valósult meg azzal, hogy a Költő Kertben minden ott van egy helyen?
Nagy álom, ami nem egyszerűen a művészeteket egyesítő projektről szól, hanem bizonyította azt is, hogy az egymást inspiráló szinergia több, mint az egyén egyedül.
A Költő Kert egy multiszenzoriális utazás, ahol megfogom a látogató kezét, és végigvezetem a művészetek szimbiózisának tárházán.
Ahogy igaz a képekre és a szobrokra, igaz a házakra is: a lényeg a közös alkotás. Kifeszíteni a határokat egy kreatív csapattal, együtt inspirálódni egy kis provokációval fűszerezve – mennyire szeretem ezt. Akkor is, ha az eredménnyel egy nem feltétlenül mindenkinek tetsző, de megkerülhetetlen nyomot hagyunk a világban, ami persze egy óvatos tiltakozás a minimalista építészet szikár narratívájával szemben. Ez ebben a projektben példaértékű volt: a zseniális Nagy-Miticzky Szabolccsal és Sárkány Bencével megtisztelő volt együtt dolgozni az épület üzenetén, és az általam támogatott következő generáció is helyet követelt magának az építészek stábjában a tehetséges Medvegy Peti személyében. Ziszidisz Nikoszt is fontos megemlíteni, mert a vízió megvalósítását a néha neurotikus kreatív közeg ellenére idegösszeomlás nélkül viselte, és könyörtelenül meg is valósította. A festményeken együtt dolgoztam Erdész László galériáslegendával, Gloviczki Gábor évek óta az alkotótársam, a kinetikus szobrok létrehozásában pedig egy ifjú titán, Neumann Máté a művészkollégám. És van, hogy bevonok nem szakmabeli társalkotókat is, a soron következő projektemben a hazai stílus egyik meghatározó ikonjával, Csipak Péterrel fogunk közösen alkotni – alig várom a végeredményt!
Nálad hol ér véget az alkotói folyamat? Mi az a pont, amelyet elérve képes vagy „kész”-ként tekinteni egy képre például?
Kokas Ignác főiskolai tanárom azt mondta, egy képet nem lehet befejezni, csak jókor abbahagyni. Viktor Vasarely mesterem pedig a párizsi kiállításom megnyitóján még pontosabban fogalmazott: a kép egy folyamatos evolúció, egy optikai üzenet a térben, amelyet minden nézőpont és pillanat újraértelmez. És persze küzdelem a vizuális környezetszennyezés ellen.
Egy vállalkozó sikerességét a vagyonában mérik, ezzel szemben egy művész sikere sokkal több komponensből áll. Mit jelent egyáltalán, miben mérhető egy alkotóművész sikere itthon és mondjuk külföldön?
Jöhetnék a népszerű dekadens művészválasszal, hogy a pénz nem számít. De legyünk őszinték, a mai értékalapú világban az ár kalibrál. A művész akkor válik érdekessé és ismertté, amikor a piac magasan beárazta, mert ennek van hírértéke. Ha egy kicsit cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy a 27 évesen, tragikusan elhunyt fekete festőzseni – aki nem mellesleg Warhol múzsája volt –, Jean-Michel Basquiat akkor vált igazi ikonná, amikor az első képét 110 millió dollárért ütötték le egy aukción. Na, onnantól ez már érdekelte a nagyközönséget is. De nincs ezzel baj, hiszen a nem művészetorientált embernek kell valamilyen kapaszkodó, ami viszonyítási alapot ad, ami egzakt módon mérhető.
Ezt a mércét tekintve te hol tartasz most?
Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a hobbim, azaz a szoftveres tevékenységem és a lakószobrok hozama teljes szabadságot adott a valódi szakmám korlátok nélküli megvalósításához. Nem vagyok rákényszerülve az eladásra, így európai szinten vannak árazva a munkáim. Nyilvánvaló módon hasonló cél motivál, mint a játékfejlesztő kalandomnál vagy a házaimnál: felkerülni a nemzetközi értékelés tetejére. A Zen Stúdióval 2015-ben sikerült a fejlesztők Oscar-díjaként emlegetett amerikai Metacritic listáján a csúcsra kerülni, megelőzve többek között a Sonyt vagy a Warner Brost, és a házaimmal is sikerült nemzetközi elismerést szerezni.
Magyarországnak szüksége van arra, hogy néhány jegyzett művész magas áron validálja.
Van az alkotásaidnak egy idealizált célközönsége?
Mindenki. Pont ez a lényeg, hogy be kell szippantani a nem feltétlenül művészetorientált nézőt is. A mai generációk a social media sodrásában nőnek föl, legtöbbször értetlenül állnak Kazimir Malevich művészete előtt, és egy pillanatra sem köti le őket egy bronzba öntött szoboreposz. Be kell látni, hogy a világgal együtt változik az ember is. Baranyai Péter professzor kutatásai szerint a mai fiatalok ötszörös sebességgel falják az információt, és ennek megfelelő az információéhségük is.
A világ, beleértve a kultúrát és a társadalmat is, elkezdett egy párhuzamos életet élni a virtuális valóságban. Ez alól a művészet sem kivétel, elég csak a csillagászati összegekért elkelt digitális műkincsekre gondolni. Neked mi a véleményed az NFT-kről, valóban ez lesz a művészet jövője?
Nem kérdés. Az arany- és pénzalapú elszámolás fokozatosan zsugorodik és inflálódik. A jövő egyértelműen Satoshi Nakamoto blokkláncában rejlik.
A kollégáimmal már nagyban dolgozunk egy alt coin kibocsátáson, illetve több saját NFT is készülőben van.
Ötvenévesen át lehet állni a digitális alkotásra, vagy ezt meghagyod a Z generáció tagjainak?
A kor – ahogy mondani szokták – csak egy szám. A 15 éves Villő lányom szerint ő a felnőtt kettőnk közül, az exfeleségem tudatilag maximum nyolcnak titulál. Az ember mindig annyi, amennyinek érzi magát, ezért most minden molekulámmal a Z generációval rezgek. Ne felejtsük el, hogy megjártam a világ leginnovatívabb szoftverfejlesztési szegmensét és annak legracionálisabb, ingatlanfejlesztési oldalát is, így teljes nyitottsággal építem a digitális jövőt. Az új utak keresésében és megvalósításában mindig is a művészeknek volt a legnagyobb szerepük.
Mik a terveid a közeli és a távoli jövőre nézve?
New York Museum of Modern Art, London Tate Gallery, Christie’s és Shoteby’s aukció – ilyesmik. Merjünk nagyot álmodni. És ha ez most mosolyt csal az arcokra, annyi baj legyen! Amikor a garázsban húsz éve videójátékot barkácsoltunk, vagy amikor az első házaim vázlatai elkészültek, akkor is világsikerről álmodtunk, és akkor is megkaptuk a szkeptikusok fejcsóválását, ennek ellenére mind a kétszer sikerült letörölni a cinikus mosolyt az arcokról. Úgyhogy bízzunk a három magyar igazságban!
___
FOR ENGLISH VERSION CLICK HERE.
Fotók: FP Ábel
