×

A mindennapok endorfinja – interjú Városi Gáborral

ENGLISH VERSION IS AVAILABLE
by
2023. 03. 6.

Itthon inkább ismert rendhagyó ingatlanairól, mint a képzőművészetéről, önmagára mégis elsősorban alkotóként tekint: egy vállalkozó szellemű művész, akit nem a profit hajt, hanem az alkotás szabadsága, de jó érzékkel választ olyan partnereket maga mellé, akiknek köszönhetően futurisztikus víziói előbb vagy utóbb fizikai valót öltenek. 

Interjú a Fashion Street Magazin 2022-es őszi/téli lapszámából

Az ember fejében az alkotóművészek éhbérért küzdő, stílusosan slampos, enyhén depressziós arcok. Te kisportolt vagy, stílusosan elegáns és mindig feltűnően jókedvű – nem lehet, hogy a külcsín miatt tesznek be a vállalkozó skatulyába?

Nem gondolnám. A 90-es években félig hippiként csavarogtam végig 90 országot, és mindenki megbotránkoztatására a lakásom is átjáróházként működött az épp ott lakó barátaim között. Belül azóta is hippi maradtam, csak kicsit szofisztikáltabb és elegánsabb formában, de az attitűd azonos.

Visszatérve az eredeti kérdésre: a művészvilág verseng, féltékeny és kirekesztő. Keresi az ürügyet. Egyetemista koromban sokszor hallottam a suttogást a hátam mögött, hogy gazdag szülők kényeztetik a deviáns művészurat. Nem hencegtem nekik a suli melletti portrérajzolás küzdelmeiről, amikor napi 14 órákat izzadtam végig egy egész nyáron át, hogy legyen önálló keresetem. Én a pozitív emberek társaságát keresem, és azt is adom cserébe – számomra ez már félsiker az önmegvalósításhoz. A nyugdíjas szüleim mindent megadtak a lehetőségeikhez képest, de a legnagyobb ajándékom az általuk belém nevelt küzdeni akarás.

A pozitivizmusod veled született, vagy a folyamatos utazások, a világlátásod nem engedtek beleragadni az – ahogyan te fogalmaztál – magyaros negativitásba?

A magyar valóság szuiciditással átitatott valósága természetesen engem is bevonzott és elvarázsolt a pályám kezdetén. Ki ne csodálná a két tragikus sorsú zseni, József Attila vagy Pilinszky János egzisztenciális válságát, amelyből azok a csodálatos, fájón metsző sorok születtek? Nagyon menő volt boldogtalan önpusztítónak lenni a 80-as évek hajnalán is.

A két legjobb barátom és Dienes Gábor mesterem önkezűsége azonban megtanított túlélni. Megtanítottak arra, hogy szerek nélkül kell élni és alkotni, hogy a depressziót fegyelmezettséggel kell legyőzni, kinőni az akkori értelmiségiek oly divatos, kilátástalannak tűnő, arisztokratikus meg nem értettségét. Úgyhogy szép lassan megtanultam munkával és sporttal megszerezni a mindennapok endorfinját. Ez egy nagy küzdelem.

Mert legyünk őszinték: az önpusztító művészet gonosz kis ördöge azért egy-egy ritka pillanatra még oda-odacsücsül a vállamra.

Azt mondják, az alkotáshoz inkább a sötétség kell, a művészet kifejezéséhez pedig az introvertáltság, a befelé figyelés. Nálad hogyan tud manifesztálódni a pozitív extrovertáltságból a kreativitás?

Az építkezés a kulcsszó. Konzekvensen fel kell építeni az extrovertált teremtés állapotát. Meggyőződésem, hogy csak éleslátással lehet művészetet csinálni. A tévhittel ellentétben az alkotás nem kézügyesség, hanem az emocionalitás tiszta manifesztációja, ami viszont tömény gondolatiság. A hitem szerint nem lehet bódultan alkotni, úgyhogy én cáfolnám a mítoszt! Én akaraterővel nap mint nap legyőztem a negativitás démonjait: meditációval, sporttal, szaunával, kristálytiszta tudattal. Edzés közben és után a legélesebb az alkotóelme.

A nemrég megvalósult Költő Kertben tett látogatás felér egy összművészeti élménnyel: a kiállított festményeid és szobraid méltó kontextust kaptak abban a rendhagyó, futurisztikus környezetben. A művészet áthatja a létezésed minden zugát, mégis, melyik ezek közül az elsődleges alkotói vonalad?

A kérdésre a válasz: az egész. Az összhatás. Az utazás. Fura és érdekes, de a szobraim aratták a legnagyobb közönségsikert. Érthető, velük deklaráltan a popularitás volt a cél: azt szerettem volna, hogy folyamatos változásukkal hosszú percekre odaszögezzék a nézőt, mert meg kell fejteni, fel kell fedezni őket. És bár nem tennék fontossági sorrendet, ha szívósan újrakérdeznéd, színt vallanék: festő vagyok, az a prioritás.

Fotó: ©Épitechture

Nagy álom valósult meg azzal, hogy a Költő Kertben minden ott van egy helyen?

Nagy álom, ami nem egyszerűen a művészeteket egyesítő projektről szól, hanem bizonyította azt is, hogy az egymást inspiráló szinergia több, mint az egyén egyedül.

A Költő Kert egy multiszenzoriális utazás, ahol megfogom a látogató kezét, és végigvezetem a művészetek szimbiózisának tárházán.

Ahogy igaz a képekre és a szobrokra, igaz a házakra is: a lényeg a közös alkotás. Kifeszíteni a határokat egy kreatív csapattal, együtt inspirálódni egy kis provokációval fűszerezve – mennyire szeretem ezt. Akkor is, ha az eredménnyel egy nem feltétlenül mindenkinek tetsző, de megkerülhetetlen nyomot hagyunk a világban, ami persze egy óvatos tiltakozás a minimalista építészet szikár narratívájával szemben. Ez ebben a projektben példaértékű volt: a zseniális Nagy-Miticzky Szabolccsal és Sárkány Bencével megtisztelő volt együtt dolgozni az épület üzenetén, és az általam támogatott következő generáció is helyet követelt magának az építészek stábjában a tehetséges Medvegy Peti személyében. Ziszidisz Nikoszt is fontos megemlíteni, mert a vízió megvalósítását a néha neurotikus kreatív közeg ellenére idegösszeomlás nélkül viselte, és könyörtelenül meg is valósította. A festményeken együtt dolgoztam Erdész László galériáslegendával, Gloviczki Gábor évek óta az alkotótársam, a kinetikus szobrok létrehozásában pedig egy ifjú titán, Neumann Máté a művészkollégám. És van, hogy bevonok nem szakmabeli társalkotókat is, a soron következő projektemben a hazai stílus egyik meghatározó ikonjával, Csipak Péterrel fogunk közösen alkotni – alig várom a végeredményt!

Nálad hol ér véget az alkotói folyamat? Mi az a pont, amelyet elérve képes vagy „kész”-ként tekinteni egy képre például?

Kokas Ignác főiskolai tanárom azt mondta, egy képet nem lehet befejezni, csak jókor abbahagyni. Viktor Vasarely mesterem pedig a párizsi kiállításom megnyitóján még pontosabban fogalmazott: a kép egy folyamatos evolúció, egy optikai üzenet a térben, amelyet minden nézőpont és pillanat újraértelmez. És persze küzdelem a vizuális környezetszennyezés ellen.

Egy vállalkozó sikerességét a vagyonában mérik, ezzel szemben egy művész sikere sokkal több komponensből áll. Mit jelent egyáltalán, miben mérhető egy alkotóművész sikere itthon és mondjuk külföldön? 

Jöhetnék a népszerű dekadens művészválasszal, hogy a pénz nem számít. De legyünk őszinték, a mai értékalapú világban az ár kalibrál. A művész akkor válik érdekessé és ismertté, amikor a piac magasan beárazta, mert ennek van hírértéke. Ha egy kicsit cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy a 27 évesen, tragikusan elhunyt fekete festőzseni – aki nem mellesleg Warhol múzsája volt –, Jean-Michel Basquiat akkor vált igazi ikonná, amikor az első képét 110 millió dollárért ütötték le egy aukción. Na, onnantól ez már érdekelte a nagyközönséget is. De nincs ezzel baj, hiszen a nem művészetorientált embernek kell valamilyen kapaszkodó, ami viszonyítási alapot ad, ami egzakt módon mérhető.

Ezt a mércét tekintve te hol tartasz most?

Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a hobbim, azaz a szoftveres tevékenységem és a lakószobrok hozama teljes szabadságot adott a valódi szakmám korlátok nélküli megvalósításához. Nem vagyok rákényszerülve az eladásra, így európai szinten vannak árazva a munkáim. Nyilvánvaló módon hasonló cél motivál, mint a játékfejlesztő kalandomnál vagy a házaimnál: felkerülni a nemzetközi értékelés tetejére. A Zen Stúdióval 2015-ben sikerült a fejlesztők Oscar-díjaként emlegetett amerikai Metacritic listáján a csúcsra kerülni, megelőzve többek között a Sonyt vagy a Warner Brost, és a házaimmal is sikerült nemzetközi elismerést szerezni.

Magyarországnak szüksége van arra, hogy néhány jegyzett művész magas áron validálja.

Van az alkotásaidnak egy idealizált célközönsége? 

Mindenki. Pont ez a lényeg, hogy be kell szippantani a nem feltétlenül művészetorientált nézőt is. A mai generációk a social media sodrásában nőnek föl, legtöbbször értetlenül állnak Kazimir Malevich művészete előtt, és egy pillanatra sem köti le őket egy bronzba öntött szoboreposz. Be kell látni, hogy a világgal együtt változik az ember is. Baranyai Péter professzor kutatásai szerint a mai fiatalok ötszörös sebességgel falják az információt, és ennek megfelelő az információéhségük is.

A világ, beleértve a kultúrát és a társadalmat is, elkezdett egy párhuzamos életet élni a virtuális valóságban. Ez alól a művészet sem kivétel, elég csak a csillagászati összegekért elkelt digitális műkincsekre gondolni. Neked mi a véleményed az NFT-kről, valóban ez lesz a művészet jövője?

Nem kérdés. Az arany- és pénzalapú elszámolás fokozatosan zsugorodik és inflálódik. A jövő egyértelműen Satoshi Nakamoto blokkláncában rejlik.

A kollégáimmal már nagyban dolgozunk egy alt coin kibocsátáson, illetve több saját NFT is készülőben van.

Ötvenévesen át lehet állni a digitális alkotásra, vagy ezt meghagyod a Z generáció tagjainak? 

A kor – ahogy mondani szokták – csak egy szám. A 15 éves Villő lányom szerint ő a felnőtt kettőnk közül, az exfeleségem tudatilag maximum nyolcnak titulál. Az ember mindig annyi, amennyinek érzi magát, ezért most minden molekulámmal a Z generációval rezgek. Ne felejtsük el, hogy megjártam a világ leginnovatívabb szoftverfejlesztési szegmensét és annak legracionálisabb, ingatlanfejlesztési oldalát is, így teljes nyitottsággal építem a digitális jövőt. Az új utak keresésében és megvalósításában mindig is a művészeknek volt a legnagyobb szerepük.

Mik a terveid a közeli és a távoli jövőre nézve?

New York Museum of Modern Art, London Tate Gallery, Christie’s és Shoteby’s aukció – ilyesmik. Merjünk nagyot álmodni. És ha ez most mosolyt csal az arcokra, annyi baj legyen! Amikor a garázsban húsz éve videójátékot barkácsoltunk, vagy amikor az első házaim vázlatai elkészültek, akkor is világsikerről álmodtunk, és akkor is megkaptuk a szkeptikusok fejcsóválását, ennek ellenére mind a kétszer sikerült letörölni a cinikus mosolyt az arcokról. Úgyhogy bízzunk a három magyar igazságban!

___

FOR ENGLISH VERSION CLICK HERE.

Fotók: FP Ábel