A Fashion Street Gallery és az ArtHungry közös pályázatsorozatának első állomása zajlott le csütörtök este a Deák Palotában. A fotóművészeti felhívás győztesének pályázati anyagát tekinthettük meg egy ünnepélyes megnyitó keretein belül. Kostyál Anna kiállítása április 3-ig megtekinthető a Deák Palotában – ennek apropóján egy interjút is készítettünk a művésszel.
Gyerekkorom óta van egy erős kapcsolódásom a képekhez és ezzel együtt a magazinokhoz. A fotós terveimet végül a gimnázium után félretettem a fényképezőgéppel együtt, de az elmúlt években a képek iránti szenvedélyem sikerült a kiadói világban megélnem médiatanácsadóként és kommunikációs szakemberként. A fotózáshoz, mint művészethez 2022 őszén kapcsolódtam először a MOME falai mögött Oravecz István fotográfus vezetésével. Ide egy családi esemény után menekültem el, ahol a fotózás, mint terápiás eszköz került fókuszba az akkori életemben. Szükségem volt rá, hogy újra kapcsolódni tudjak önmagamhoz, és ki tudjam fejezni mindazt, ami érzelmileg akkor bennem volt. Így született meg a Hogyan legyünk boldogok – FLOW sorozat is, amely Bartha Máté fotográfus és dokumentumfilm-rendező haladó képzése alatt készítettem el.
Nem tartom magam fotóművésznek, ezért sem írtam a jelentkezéshez végül a nevemen kívül semmilyen jelzőt. Nem is tudom, mikortól lehet magunkat igazán művésznek nevezni, illetve mikortól ragasztható ránk ki és milyen végzettség által ez a jelző. Szerintem valahol belül mindenkiben van egy művészi én. Kérdés, hogy mit hozunk ki belőle, illetve ki hogyan kapcsolódik ehhez az énjéhez. A fotózás eddig egy önkifejezési eszköz volt számomra. Terápia, amit eddig csak magamért csináltam. A munkámban média és kommunikáció területen a vizualitást a kreativitással karöltve legfőképp stratégiai tervezések során alkalmazom. A „design thinking” módszertanát alkalmazva segítem az ügyfeleimet abban, hogy a képek segítségével minél jobban ki tudják fejezni a termékeik üzenetét, akár digitális vagy print kampányokról legyen szó.
Gimnazista koromban szerettem volna az egyetem helyett beutazni a világot és fotózni. De a szüleim a legnagyobb szeretettel azt javasolták, hogy ne ezt az irányt válasszam, mondván, a fotózásból nem lehet megélni. Engedve a jóakaratnak letettem a kamerát, de a kiváncsiság és a „Mi lett volna ha?” kérdés a mai napig bennem maradt.
Szerintem ez az első és legfontosabb pont. Hogy mennyire engedünk a külvilág elvárásainak és a család támogató jóakaratának. Illetve mennyire akarunk valamit annyira az életben, hogy mindennek képesek legyünk végül megtalálni a helyét. Szerintem az önmagunkkal kapcsolatos kép formálja leginkább az életünkben elénk gördülő akadályok súlyát, ami a fotózásban sincs másképp. Én végül a biztosabbnak tűnő utat választottam, és ennek felépítése után tudok most teret adni a képeknek. De szerintem aki kellően tehetséges és kitartó, bármit el tud érni ebben a szakmában kitérők, biztonsági háló és diploma nélkül is.
Ők maguk belső és külső szépségükkel, egyéniségükkel és történetükkel karöltve egy olyan környezetben, ahol mindez leginkább kirajzolódhat, akár portré vagy egy dokumentarista sorozatban. A képek számomra nemcsak egy arcról vagy alakról szólnak, hanem egy pillanatról, a történetükről és az érzelmeikről is. Talán ezért is fotózom végül mindig fekete fehérben.
A magyar fotográfusok közül Tombor Zoltán. Nekem ő az, aki bátorságot adott a munkásságával és személyiségével, karakterével. Autodidakta módon, önmagát képezve vált a világon ismert magyar fotóssá, és közben a mai napig szenvedéllyel és gyermeki kíváncsisággal képes fotózni, mind alkalmazott fotográfusként mind művészként egyaránt. Ő az élő példa számomra arra, hogy nem a diplomák és a címkék tesznek valakit művésszé, hanem mindaz, ahogy fotósként megragajda és leképezi a körülötte lévő embereket és világot. Külföldi fotósok közül Peter Lindbergh-et emelném ki, aki a képzőművészeti tanulmányait követően a fotográfia és a filmrendezés felé fordult és vált végül világhírű divatfotóssá. Rajongok a fekete-fehér illetve magazinokhoz készült sorozataiért, kiemelten azokért, amelyekben a nők természetes szépségét ragadta meg. Zoltán és az ő stílusa illetve látásmódja áll a legközelebb hozzám.
Viszont, hogy a női fotográfusok oldalát is erősítsem, illetve a dokumentarista és filmes látásmód iránti szenvedélyem, Ruth Orkin munkásságát emelném még ki. Nőként a 30-40-es években esélye sem volt a filmes szakmában helyet kapni, így végül szenvedélyét fotográfusként élte meg, mindezzel halhatatlan ikonná válva a szakmában.
Első körben fel sem merült bennem, hogy jelentkezem. Sőt inkább arra fókuszáltam, hogy minél több kedves művész ismerősömnek és hallgatónak elküldjem a pályázati felhívást, bátorítva őket a jelentkezésre. A leadás előtti utolsó este a gép előtt ülve végül újra elolvastam a BALANCE/ART/FASHION pályázat kiírását. Az esélytelenek teljes nyugalmával úgy döntöttem, hogy ez egy jó kis alkalom lehet most számomra, hogy legalább kitapasztaljam, milyen is egy művészi pályázat folyamata. Mivel úgy éreztem, a témához talán kapcsolható a Hogyan legyünk boldogok – FLOW sorozatom, végül elküldtem a jelentkezésem.
Azzal kezdeném, hogy végeredményben teljesen másról szól, mint amit eredetileg a Haladó fotográfia tanfolyam fél éves projektmunkájához eredetileg terveztem Bartha Máté fotográfus és dokumentumfilm-rendező vezetésével és Oravecz István fotográfus technikai segítségével.
A „Hogyan legyünk boldogok” témakör elsőre egy pozitív életérzést adott számomra. Majd amikor nekikezdtem a munkának, realizáltam a saját életemben megjelenő boldogságfaktorokat, amelyek mögött sokszor erőn felüli teljesítmény, kitartás és sorozatos küzdelmek zajlottak. Ennek kapcsán az elmúlt időszakban erősen megmaradtak számomra Csíkszentmihályi Mihály Flow-élménnyel kapcsolatos kutatásai és írásai, egy különösképpen:
„Életünk legszebb élményei nem passzív, befogadó, ellazult állapotban érnek bennünket – noha az ilyenek is lehetnek élvezetesek, ha keményen megdolgozunk értük. A legszebb pillanatok általában akkor következnek be, amikor valaki testi vagy szellemi teljesítményét megfeszített akarattal a végletekig fokozza, hogy véghezvigyen valamilyen nehéz, de fontos feladatot. A tökéletes élmény tehát olyasvalami, ami nem csak úgy megtörténik velünk, hanem inkább mi magunk hozzuk létre szándékosan.”
Nekem ez az üzenet a nagymamámmal töltött időszakban vált igazán fontossá, amikor a Google-lel folytatott közös projektmunkát és a PhD képzést dobtam félre egy nemesebb célért: érte! A világ belassult körülöttem, és felértékelődött minden addig apróságnak megélt pillanat. A napi örömöt és célt az adta, hogy újra le tudjunk sétálni az udvarra, leülhessünk újra a régi padra együtt. Hogy minden nap egy picit tovább sétálhatunk a városban, hogy ő napról napra visszakapja az életét.
Ez az időszak megtanított figyelni arra, hogy a boldogság mögött sokszor mennyi erőn felüli cselekvés és akaraterő van, és mindaz, amit ma alapvetőnek tekintünk az életünkben, egy hosszú út része és a döntéseink eredménye.
A projekt témakörében olyan nőket akartam bemutatni, akik mind más okból, de küzdenek a saját boldogságukért, és saját magukat is sokszor erőn felül leküzdve haladnak előre az életben. Végül Sára, Dóra és Éva szemén keresztül a saját történetem köszön vissza a képeken.
Számomra a divat mindig is a belső értékek és személyiségjegyek megjelenéséről, a szépségről és az önkifejezésről szólt. Így ebből az aspektusból ragadtam meg a képeimet is, illetve ezzel együtt a sorozatom összeállítását.
Remélem lesz még kiállításom a jövőben, akár valahol külföldön, és egyszer talán egy nemzetközi magazinban is viszontlátom majd a képeim.
Fotók: @ Kostyál Anna
Eseményfotók: © Legyesi Gábor / Leica SL3
