Csalár Bence legújabb könyvének megjelenése apropóján osztjuk meg veletek azt az interjút, amit a tavaly őszi/téli Fashion Street Magazinban készítettünk vele. Ő volt ugyanis az egyik címlapszereplője a The Man Issue-nak, Fekete Giorgio, Simon Márton és dr. Zacher Gábor mellett.
Egy Nógrád megyei kisvárosból indulva lett a fővárosi divatvilág meghatározó hangja. Sikereit nem a szerencsének, a törtetésre való képességnek vagy a kedvező családi hátszélnek köszönheti, bár tény, olyan tartást hozott otthonról, ami csak keveseknek adatik meg. Amikor Csalár Bence sikereit méltatjuk, akkor egy olyan, ideális családi mintát ünneplünk, amely példaértékű lehet mindannyiunk számára. Amely lehetővé teszi, hogy szabadon vállaljuk fel önmagunkat, miközben úgy fogadjuk el egymást, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: feltételek nélkül, különbözőségeink ellenére és közös kötelékeinkre koncentrálva.
Nógrád megyében, vidéken nőttem fel, a környezetet egy negyven éve működő családi pékség adta. Itt azt láttam, hogy mindenki egyenrangú, a tulajdonostól az alkalmazottig, a szüleim és a nagyszüleim is alázattal dolgoztak nap mint nap. Megtanultam, hogy száz százalékot kell nyújtani, ha el akarsz érni valamit. Úgyhogy a férfimintákat tekintve is az első és legfontosabb a munka iránti alázat volt, mindezt a tipikus maszkulin sztereotípiák és minták egymásra erőltetése nélkül. Egy nagyon támogató és biztonságos fészek az én családom, ahol nyilván olykor vannak viták, de mindig összetartunk.
Abszolút. Erre egy tök jó példa: az új könyvem végén van egy ovis fotó, ahol ünneplőben vagyok az unokahúgommal, ő vőlegénynek van öltözve, én pedig menyasszonynak. Nem csináltak belőle ügyet. Ezeket főleg utólag értékeli az ember, hogy szülői szempontból mekkora szabadságban, elfogadásban élhetett.
Az öltözködéssel kapcsolatban általában anyával kreatívkodtunk, ő egy hatalmas cipőfanatikus egyébként. De például azt, hogy egy nap majd divatról szeretnék írni, a nagypapámnak meséltem el először, akihez nagyon erősen kötődtem. Amikor ez megtörtént, az ő órája volt rajtam – a könyvbemutatókon azóta is azt viselem. Több mint tíz éve halt meg, de a mai napig fel tudom idézni a hangját, az illatát.
A férfiak a családban sosem ítélkeztek a döntéseim felett, csak elfogadtak. Tudtam, hogy amikor azt mondják, szeretlek, az egy szívből jövő, őszinte dolog, feltételek nélkül. Ez nagyon ritka, nagyon hálás vagyok érte. Hagyták megélni a férfiasságomat egy sajátos formában, emiatt nem is hasonlottam meg.
Harminckét éves vagyok, mostanában jutottam el arra a pontra, hogy nagyon szeretem a férfilétet a magam formájában. Megengedek magamnak dolgokat. Egy magabiztos férfi nyugodtan felvehet egy feminin ruhadarabot, hangsúlyos ékszereket – a nap végén a férfiasság nem ezen múlik. Amikor te tudod, hogy ki vagy, ismered az igényeidet, önreflektív vagy és alapvetően rendben magaddal, akkor vagy igazán férfi. Amikor már nem érzed úgy, hogy feltétlen bizonygatnod kell bármit is kifelé.
Elég gyakran – és elég szomorúan – konstatálom, hogy általában én, a meleg vagyok az a sok heteroszexuális férfi között, aki feláll egy kismamának az 2-es villamoson. Sokan nagy mellénnyel vallják magukat férfinak olyan alapvető szabályok betartása nélkül, mint amilyen az etikett, a pontosság és sorolhatnám, amit férfiként alapvetésként kellene kezelni, ha már így méricskélik a dolgokat.
A divat szeretete egyértelműen neki köszönhető, nagy hatással volt rám, szerettünk kísérletezgetni a ruhákkal. Ő mindig is azt mondta, hogy ne hordjunk nagy logós ruhákat, mert esetleg feszengést válthat ki azokból, akik nem engedhetik meg maguknak, és nem ez a célunk. Mert aki ért hozzá, az címkék nélkül is látja egy darabon, hogy minőségi vagy sem. Ez volt a kiindulási pontunk, ami egy elég jó irány. Ezért is neki ajánlottam az új könyvemet. Édesanyámnak köszönhetem azt is, hogy bármikor beszólás vagy indokolatlan kritika ért, még akár fiatalabb tinikoromban is, sosem ingatott meg. Persze rosszul esik, de akkor is úgy voltam vele, inkább szóljanak be hússzor egy nap, de én magamból nem engedek.
A divatról először gimnazista koromban kezdtem írni a Nógrád Megyei Hírlapban, óriási izgalom volt. Ténylegesen pedig akkor kezdtem foglalkozni vele, amikor részt vehettem gyakornokként a Street Fashion Budapest című projektben Simonovics Ildivel. Ez egy divatszociológiai, társadalomkutatási gyakorlat volt a Kiscelli Múzeumon keresztül: egy archívumot építettünk, ami az aktuális utcai divatot hasonlította össze a régebbi korok divatjával. Ez megalapozta az igényt, hogy divat szintjén keressem azokat a rétegeket, amiket talán más nem. Nagyon hálás vagyok Ildikónak, hogy rávezetett arra, hogy a divat nem abból áll, hogy pózolunk szettekben és fotózgatjuk magunkat, hanem hogy kutatjuk a rengeteg felfejtésre váró réteget, amelyeknek erős vonatkozásai és hatásai vannak a társadalomra. Ezután elkezdtem a saját blogom, és mindössze 21 voltam, amikor a Cosmopolitan saját rovatot adott. Olyan hamar jött minden, és annyira fiatal voltam, hogy sokáig nem is éreztem úgy, hogy megérdemlem a sikert.
Én elég nyitott és közvetlen személyiség vagyok, könnyen ismerkedem, de a divatiparnak van egy elég sajátos, elitista hozzáállása, amit nem értettem, mert a szöges ellentéte annak, ahogy engem neveltek. Hogy mindenki egyenrangú, mindenkivel ugyanúgy kell bánni. Ezért az elejétől úgy gondolom, hogy ennek így ilyen formában én nem akarok részese lenni. Inkább leszek egy híd, és akkor az akadémiai közeg nézzen le, de nem fogok senkivel csúnyán bánni azért, mert alattam van egy kitalált ranglétrán. Sem az emberséget, sem a férfiasságot nem ebben mérik. Inkább a saját utamat járom, minthogy beálljak egy olyan szabályrendszerbe, ami nekem – emberileg – nem elég jó. Egyébként szerintem minél messzebbről jön az ember, annál jobban értékeli, ha valamit önerőből ér el.
Nekem eléggé offline gyerekkorom volt. A nyaraimat úgy töltöttem, hogy a közeli falvakban bicikliztünk az unokatesóimmal, mentünk a barátokhoz, vártuk a kertkapu előtt, hogy befejezzék végre az ebédet és mehessünk játszani. Boldog vagyok, hogy nekem ez még így adatott meg, kütyük nélkül, a természetben. Ez nyilván hozzájárul az értékrendemhez. És az a nevelés is, hogy amikor hazaértünk, és levettük a cipőt, megtisztogattuk, és úgy tettük el másnapra. A mai napig ezt vallom, és a cipőim 10 év után is remek állapotban vannak. Mert gondjukat viselem. Csak ezt akkor még nem fenntarthatóságnak hívtuk, hanem józan paraszti észnek, hogy egyszerűen vigyázol arra, amid van. Ezzel kezdődött minden.
Inkább úgy mondanám, hogy visszafogható, szinten tartható. A divat egy elképesztő gazdasági motor, leállni sosem fog. Az alternatívák azok, amik változhatnak a döntéseink során, hogy milyen anyagot választunk, vagy amikor rájövünk arra, hogy nem kell minden esküvőre új ruhát venni.
Alapvetően két célom volt. Az egyik, hogy ki- és felszabadítsuk magunkat a szokásos keretek közül. A legtöbb stílussal foglalkozó könyv meg akarja mondani, hogy mitől jó egy férfi és mitől jó egy nő. Én inkább az individuumot, az egyént helyeztem előtérbe ahelyett, hogy megmondanám, milyen színeket és fazonokat viselj, mit mivel kombinálj ahhoz, hogy jól nézz ki.
A másik, hogy mindaz, amit viselünk, hozzátesz a rólunk kialakított első benyomáshoz, amit ugye kevesebb mint egy másodperc alatt alkotnak rólunk. De mivel meztelenül mégsem léphetünk az utcára, én tényleg úgy gondolok a ruhára, mint a második bőrünkre. Hiszek abban, hogy amit felveszünk, az egyfajta diagnózis, és bár nem vagyok pszichológus, mégiscsak árulkodik arról, hogy milyen kedved van ma, min mész keresztül, mennyire ismered önmagad és az alakodat, mennyire vagy jóban mindazzal, aki vagy.
A Stílustérkép alapvetően azt szeretné az emberekben tudatosítani, de az életmód szintjén, hogy szeressék a testet, amiben élnek, attól függetlenül, hogy változtatni akarnak-e rajta vagy sem. A testpozitivizmust cseréljük le testsemlegességre, ami inkább azt sugallja, hogy bár tudom, hogy nem fogom tudni minden nap szeretni, mégis hálás vagyok a testemért, meg kell becsülnöm. Fontos a két fogalom közti különbség: ne akard magadra erőltetni az állandó pozitív hozzáállást, mert nincs ember, aki állandóan pozitív lenne. Egyrészt fárasztó, másrészt nem igaz.
Sajnos nem! Az első album után kiégtem, kértem is egy kis szünetet a kiadótól. Aztán érdekes tapasztalat volt, hogy mindaz, amit kivett belőlem a munka, az a könyvbemutatókkal visszatöltődött. Akkor rájöttem, hogy ezt a végtelenségig lehet csinálni, úgyhogy nagy lendülettel indultam neki A fenntartható divat kézikönyvének. És egyébként igen, már megvan a következő koncepció is.
Amikor énidőre vágyom, akkor az írás. A Stílustérkép egy terápia is volt, elkezdtem újra színeket hordani, szeretni a külsőmet. Miközben segíteni vágytam, magamon is segítettem. A másik oldalról, amikor feltöltődni vágyom, és nem magamból építeném ezt, azok a vidéki könyvbemutatók és előadások. Nagyon szeretem ezeket az eseményeket, rengeteg szeretetet és elfogadást kapok, talán mert én is vidéki vagyok, és érzem a kapcsolódást. Ezek mindig nagyon értékesek, ilyenkor jövök rá, milyen hosszú utat tettem meg. És ma már merek büszke lenni rá.
A férfiasságot szerintem mindenki a saját mércéje szerint kell, hogy megélje. Mint a legtöbb dologban, sosem kedvező a személyes fejlődésünk során folyamatosan külső hatásokra, mások véleményére hagyatkoznunk. Egyszerűen nem lehet rá építkezni, nem ad egy biztos alapot, ráadásul önreflexióra sem késztet. Én a nyitott gondolkodásmódban és a szabad önkifejezésben mérem a saját férfiasságomat, hiszen akkor lehetek biztos abban, hogy önmagam vagyok.
Fotók: Wertán Botond
