Érdekességként jegyezném meg, hogy a felkelő nap országának lakosai elsősorban nem halfogyasztók. Legfőbb táplálékforrásuk a rizs, az édesburgonya és egyéb zöldségfélék, ami mellé természetesen fogyasztanak húst és halat is.
Ez utóbbi persze adja magát, hiszen szigetországról van szó. Talán ez is lehet az oka, hogy nem nagyon látunk elhízott japánt, ráadásul az átlagéletkor is 85 év körül van, ellentétben az európaiakéval, ahol ez a szám mindössze 70 körül mozog. A japánok emellett az egyik legudvariasabb, leghagyománytisztelőbb ázsiai nemzet, jól ismertek precizitásukról, szorgalmukról, elképesztő teherbírásukról, fegyelmezettségükről. Érdemes elolvasni James Clavell A sógun című világhírű regényét, amely elkalauzol minket a 16. századi Japánba és lebilincselő stílusban ad képet az országról, ahol a tisztaság, az igényesség, a harmóniára való törekvés már ebben az időszakban is mindenek felett állt. Burkolt könyvajánlóm után pedig azt boncolgatjuk, milyenek is valójában a japánok a gasztronómia területén.
Mivel szokásaikat és hagyományaikat sok-sok szabály tarkítja, ezért náluk az étkezés is egy külön ceremónia, éppen ezért az itthoni japán éttermeket nem érdemes túlzottan összehasonlítani egy Japánban honos és autentikus étteremmel, de azért nem árt tudni, mit és hogyan illik, ha netán a sógunok világába visz utunk!
#1 Egy előkelő japán étterembe tilos utcai cipővel belépni, így az előtérben nemcsak ruhatár, hanem cipőtár is várja a vendégeket.
#2 Az ott dolgozó gésák tiszteletre méltó hölgyeknek számítanak, velük szemben tilos a bizalmaskodás.
#3 A térdmagasságú asztal melletti párnák elfoglalása után forró vízbe áztatott kendővel kell megmosnunk a kezünket.
#4 Az evőpálcikát nem illik az idősebbeket megelőzve kézbe venni.
#5 Régi szokás a leves felszolgálása előtt egy-két falat rizs fogyasztása.
#6 A tányérban hagyott étel nagy tiszteletlenségnek számít, akárcsak az, ha úgy teszünk vissza falatot a tálkánkba, hogy már beleharaptunk.
#7 Ha nem használjuk a pálcikánkat, ne a tányér szélére tegyük, hanem egy külön erre a célra bekészített tartóra.
Aprópó, pálcikák! A pálcikával való étkezés mellőzése nem számít főbenjáró bűnnek. Ha nem megy, ne erőltessük, nyugodtan kérjünk hagyományos evőeszközt, de aki mégis a tradicionális megoldást választja, semmi esetre se hadonásszon, vagy döfje bele az ételbe. Ez utóbbi a halotti ceremónia jelképe, rendkívül nagy illetlenségnek számít.
A sushievés további elengedhetetlen kellékei a szójaszósz, a wasabi és a gyömbér. A szójaszószt szintén az arra kijelölt tálkába öntjük, a sushit fejjel lefelé mártjuk az öntetbe (tehát nem a rizst mártjuk bele), a wasabit pedig – a közhiedelemmel ellentétben – nem a szószban tunkoljuk szét, hanem a sushi-falatkára helyezzük, és úgy esszük meg. Fontos, hogy a gyömbér az étkezések közötti és az azok utáni szájtisztításra szolgál, tehát ne főfogásként gondoljunk rá, akármennyire is finom! Miután pedig megettük a tányérunkból az utolsó szem rizst is, egy hajtásra megittuk a szakét, majd szürcsölve elfogyasztottuk a zöld teánkat, minden szégyenkezés nélkül böföghetünk egy nagyot, hiszen ez a jóllakottság jele, és egyben öröm a vendéglátónak. Ha ettől mégis ódzkodunk, egyszerűen csak mondjuk ezt: “gochisōsamadeshita“ – ami nagyjából annyit tesz, nagyon finom volt minden!
Ha a cikk végére érve ti is megkívántátok a sushit, irány a Maguro Sushi Bar a Fashion Streeten!
