Békéscsabai művészcsalád, preraffaelita lelkivilág, vörös rúzs és rock’n’roll – ezúttal nem a múzsát, a művészt helyeztük a fókuszba. Hadd mutassunk be nektek egy roppant tehetséges, Londonban élő magyar fotóst, aki a Fashion Street Magazin legfrissebb címlapanyagát készítette.
Amikor eldöntöttük, hogy a várandós Mihalik Enikőt szeretnénk a tavaszi-nyári lapszámunk címlapszereplőjének, lehetőleg kevés ruhában, de mégsem a meztelenséggel a fókuszban, két dolgot tudtunk. Egy, nem akarjuk a 90-es évekbeli Vanity Fair századik dögunalmas verzióját elkészíteni, és kettő, ehhez női fotós kell. Így amikor felhívtuk elsődleges divatbizalmasunkat, Kiss Márkot, hogy javasoljon valakit ezekkel a filterekkel, csak annyit mondott: Martin Wanda. A döntést egy lenyűgöző címlap, egy rendhagyó divatanyag és rengeteg pozitív visszajelzés – szakmai és laikus egyaránt – igazolja. Interjú Martin Wandával.
Kezdjük a legelejéről – hogyan lettél divatfotós?
Békéscsabáról származom, a családomtól pedig sosem álltak messze a művészetek: a nagynéném keramikus, nagyapám szobrászművész, édesapám pedig fotográfus – nyilván általa kerültem közel én is ehhez a műfajhoz. Sokszor fotózott engem is, tanítgatott a technikai részletekre és a történelmére is, és ő volt az, aki megvette nekem az első fényképezőgépemet, amikor 15 éves voltam. Annak ellenére, teszem hozzá, hogy ő egyébként nem szerette volna túlzottan, hogy ezzel foglalkozzak, sokkal inkább választott volna nekem egy financiálisan biztosabb szakmát. Persze ezt is megértem, ő a saját bőrén tapasztalta a művészi lét nehézségeit, aminek bőven megvan a maga szépsége, de apaként nyilván meg akart óvni ettől a hullámzástól. Inkább azt szerette volna, ha orvos leszek, vagy mondjuk jogász – ebből fakadóan voltak nagy meccselések!
Egy részről tehát küzdött is ellene, de mégsem tudta megállni, hogy átadja neked a szakmája szeretetét?
Így van. A gépet persze én szerettem volna, de szó nélkül megkaptam, azt hiszem, azért, hogy tudjak képeket készíteni, amikor anyuval kettesben mentünk nyaralni. Hamar kiderült viszont, hogy a táj szépsége nem annyira vonz (merthogy én is azzal kezdtem, hogy esőcseppeket fotóztam a virágszirmon), engem az emberek érdekelnek. Ez viszont okozott nehézséget, mert
elég szégyenlős tinilány voltam, és nem mertem megkérni embereket, hadd készítsek róluk képeket. Úgyhogy inkább magamat fotóztam. Akkoriban a fő közösségi médiaplatform a myVIP volt, oda tettem fel ezeket a művészinek gondolt képeimet, és így találtak meg a helyi békéscsabai lányok, hogy róluk is készítsek fotókat – ők voltak az első megrendelőim!
(nevet) Beöltöztettem őket menyasszonyi és mindenféle kölcsönzött ruhakölteményekbe, és a gótikus lelkivilágommal kastélyromok mellett fotóztam őket. Szóval csírájában már megvolt az az esztétika, ami ma is jellemzi a munkáimat.
Ha már esztétika, honnan ered az az erős képzőművészeti hatás, ami szintén nagyon jellemző a fotóid hangulatára?
Bevallom, egy darabig a festészettel is kacérkodtam, de az az igazság, hogy én egy elég türelmetlen alkotó vagyok, szeretek instant eredményt látni. (nevet) Úgyhogy a festészetet kiütötte a fotózás, az onnan származó inspiráció azonban a mai napig látszik a képeimen. Ami pedig azon belül is inspirál, az a romantika, az angol irodalom Üvöltő szelek-féle romantikája – tinikoromban ezzel kezdődött az angliai becsípődésem –, de egyébként a festészetben is ez az éra vonz, az 1800-as évek preraffaleita testvériségének hatásai. Egyébként éppen most van egy kiállítás erről a Magyar Nemzeti Galériában Vágyott szépség címmel! Ha majd megnézed, rájössz, hogy az a világ, amit ők képviselnek, nagyon erős hatással van a művészetemre, ez látszik az Enikős anyagban is, és bár ott előtérbe helyeztük a Botticelli-féle reneszánsz hatásokat, ez az, ami a preraffaelitákat is inspirálta.
Nem csak a címlapanyag kapcsán kérdezem, de mennyire fontos egy divatfotósnak a stylist, akivel együtt dolgozik?
Számomra ami létfontosságú egy munka sikeressége miatt, az nyilván a modell személye, és a stylist. Kulcsfontosságú, és bevallom, nekem már van egy kialakult és jól bevált köröm itthon és Londonban is, akikkel szeretek dolgozni.
Terhes nő pucéran – elég megosztó műfaj. Te hogy állsz a kérdéssel?
Életemben most fotóztam először várandós nőt, de nekem nem a meztelenség miatt voltak aggályaim. Van egy alapvetően romantikus esztétikám, ami sokszor keveredik más szubkulturális elemekkel, mint a rock’n’roll például, és a legtöbbször nem a legtökéletesebb szépséggel bíró embereket fotózom, így van, ami ellensúlyozza a romantikát. Éppen ezért kicsit tartottam attól, hogy itt van ez a csodálatosan szép nő – akármennyire sem klasszikus, hanem inkább érdekes szépség –, várandósan, és hogy vajon képesek leszünk-e úgy megoldani, hogy nehogy túlságosan sok és giccses legyen a végeredmény. Mert amit nagyon akartam kerülni, hogy ne ilyen tipikus terhes fotók kerekedjenek ki belőle.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Azt mi is nagyon szerettük volna elkerülni! Hát, ez pipa!
Igen, de azért volt bennem para, csomót researchöltem, mert tényleg nem volt még ilyen jellegű fotózásom.
Ezen is túl vagy, nem is akárhogyan, rengeteg a pozitív visszajelzés! Visszakanyarodva, békéscsabai tinilányok várromos fotóitól hogyan kötöttél ki a divatfotózásnál?
18 évesen költöztem fel Budapestre, és jelentkeztem a MOME-ra, de elsőre nem vettek fel, úgyhogy addig elkezdtem az ELTE filmelmélet és filmtörténet szakát, aztán amikor sikerült bejutnom, párhuzamosan végeztem a kettőt. A filmszak egyébként a mai napig hasznos, közvetett inspirációm.
Az viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy a MOME-n a művészeti konceptuális fotográfia volt, amit tanultunk, és ott a divat a mai napig szerintem egy kicsit lenézett műfaj, ami a felszínt kapargatja, és aminek nem lehet művészi mondanivalója. Én ezzel egyáltalán nem értek egyet!
Köszönöm, hogy ezt kimondtad!
Igen, szerintem ma már téves az a gondolkodás, ami szerint a divatfotó csak annyi, hogy van egy szép lány, szép ruhában, szép háttérrel, zéró mögöttes tartalommal. Nem azt mondom, van ilyen is, de szerintem ennél sokkal többre hivatott, sokkal több dolgot tud közvetíteni egy jó divatanyag. Ebben akkor találtam megerősítésre, amikor a MOME-ról Erasmus-ösztöndíjjal Londonba utaztam, és a London College of Fashionön töltöttem egy trimesztert, ami után a teljes két éves mesterképzést ott töltöttem divatfotózás szakon. Az ottani kurzusvezető nem divatfotós volt, hanem egy performanszművész, aki a divatfotográfia műfaját is úgy közelítette meg, mint egy művészeti ágat, amelyben ugyanolyan relevánssá lehet tenni a mély mondanivalót, csak ott a divat eszközei által. Ezzel pedig egy más közönséghez is eljuttathatunk fontos üzeneteket ahelyett, hogy „csak” egy galéria falán lógna egy dedikáltan művészi fotó.
Ma már alapvető dolog erre használni a divatfotózást, reflektálhatunk vele olyan égető társadalmi aktualitásokra, mint a gender-kérdések vagy a BLM-mozgalom.
Miért Londont választottad?
Nekem tinikorom óta rögeszmém London, az Erasmust is úgy harcoltam ki magamnak, mert alapvetően nem volt lehetőség angliai ösztöndíjra, de én oda akartam menni, úgyhogy kijártam az utat. Plusz, a másik becsípődésem a zene, főként azok a szubkultúrák, amik azért erőteljesen Londonhoz köthetők.
Nehezebb a social media aranykorában érvényesülni, mint régen?
Szerintem igen. Egyrészt mindenkinek ott van a kezében az eszköz, a telefon, és ezekkel már elképesztő jó fotókat lehet készíteni, és mivel mindenki állandóan fotóz, még az amatőröknek is javul a szépérzéke, még ha önkéntelenül is. Másrészt mivel egész nap vizuális tartalmakat pörget az ember, nehéz és egyre nehezebb kitűnni. De az is hozzátartozik, hogy annak ellenére, hogy többen vagyunk és nagyobb a verseny, könnyebb eljuttatni magunkat másokhoz, elérni olyan embereket, akiket apukám idejében például lehetetlen lett volna.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Édesapád mostanra megbékélt a választásoddal?
A mai napig vannak vitáink, például a COVID elején is előjött, amikor nem ömlöttek a lehetőségek, hogy na, kislányom, bezzeg, ha orvos lennél, rájuk most is szükség van! (nevet) Bár szerencsére én nem maradtam munka nélkül egy percre sem, mert CANON-nagykövet is vagyok, így a karanténhelyzetben is készültek a különféle Hogyan maradj kreatív? projektek. De szerintem már eljutottunk oda, hogy titokban büszke rám.
Nálad hogy történt, volt egy áttörés, vagy lassabb, amolyan ranglétra-lépegetős volt a sikerhez vezető utad?
Nekem nem volt egy konkrét anyag, ami beindította volna a gépezetet. Amikor befejeztem az egyetemet Londonban, dolgoztam stúdiókban asszisztensként, bolti eladóként, az első két év nehéz volt, kétségkívül. Új portfóliót kellett létrehozni, új emberekkel megismerkedni. Eleinte kisebb online magazinokban jelentek meg a fotóim, aztán az Instagramnak köszönhetően megtaláltak a nagyobbak is. Két mérföldkő mindenképpen volt, egy francia ügynök és egy zenei fotóanyag. Az előbbi azért nagyon fontos, mert a menedzsment része elengedhetetlen a sikerhez, és ezt az elején magadnak kell csinálnod, bármennyire szégyenlős vagy introvertált vagy. Sajnos vagy nem sajnos, önmenedzsment nélkül nem megy.
Ahogy édesapám mondaná, saját magunk dicséretét ne bízzuk másra! Persze ettől még nem megy ez könnyen mindenkinek.
Hú, ez egy nagyon jó mondás, ezt le fogom írni!
Mert igenis le kell küzdeni a gátlásokat, elküldeni ötezer embernek az e-mailt a munkáiddal, a bemutatkozásoddal, mert e nélkül lehetsz a világ leghetetségesebb embere, ha nem hallanak rólad, akkor hiába.
Persze egy ügynökkel való együttműködés mellett is folytatni kell az önmenedzsmentet, de én például az első VOGUE munkámat nekik köszönhetem. Nélkülük ez nem, vagy csak nagyon nehezen jött volna össze.
Többször említetted a zenét, mint inspirációt, erről mit lehet tudni?
Igen, a fashion mellett van a zenei fotográfia vonalam, sok zenésszel dolgoztam már együtt. Zara Larsson volt a leghíresebb, akit fotóztam, aki nem feltétlenül az én zenei világom, de mégiscsak világhírű, de dolgoztam együtt Sean Lenonnal, John Lenon fiával, vagy az Eagles of Death Metallal – ők voltak azok, akiknek a párizsi terrrortámadások idején lövöldözés volt a koncertjükön. Ezt követően Californiában fotóztam őket egy fesztiválon, kaptam öt percet a backstage-ben, amiből aztán fél óra lett.
Az énekes elkezdett nekem mesélni arról, hogy ő hogyan élte meg a lövöldözést, és egy ponton megkérdezte, hogy akarom-e látni a fegyverét. Hát, egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy most mit is akar mutatni, aztán tényleg elővett egy hatalmas stukkert, és a kamerám előtt elkezdte megtölteni. Én folyamatosan készítettem a képeket, ő meg csak mondta, hogy ha aznap ez a fegyver nála lett volna, minden másképp alakul…
Nagyon durva volt, láttam a megszállottságot a tekintetében. Az ilyen élmények miatt nagyon fontos ez a vonal is, mert ezeknél látszik az ember, nem úgy, mint egy divatfotónál, ahol bár történetet mesélek, mégiscsak én irányítom a modell „szerepét” a saját esztétikám és akaratom által. Amikor sikerül dokumentálnom és átadni valamit egy személyiségből, azt hiszem az a siker. Éppen ezért ez a sorozat is elég nagyot ment, zenei berkekben ez volt az a pont, ami után sokan kezdtek keresni.
Visszatérve egy kicsit a címlapfotózásunkra, azért annyi kulisszatitkot elárulhatunk az olvasóknak, hogy bár a magazinban vannak anyaszült meztelen fotók is Enikőről, a címlapon még az enyhén áttetsző mellbimbót is le kellett retusálnunk. Neked erről mi a véleményed?
Az, hogy nem értem, miért kell démonizálni az emberi testet, egy nő meztelenségét. Hihetetlen, hogy itt tartunk 2021-ben. Úgyhogy nyilván jobban örültem volna, ha maradhat a mellbimbó, mert nyilván így is szép, de azzal együtt volt az igazi az a kép. Megdöbbentett, amikor mondtad, hogy a lappiacra azért nem mehet így ki a magazin, mert benne van, hogy egy felháborodott apuka majd leszedeti a hipermarket polcairól, mondván, nem gyereknek való. Én nyilván nyitott vagyok, hiszen édesapám is fotózott meztelen nőket, volt, hogy én is, de a művészetet látom ebben, az Enikőről készült képek is erről szólnak
Édesapád látásmódja is hatással van rád?
Tudat alatt biztos belém ivódott, de azért ha egymás mellé rakjuk a munkáinkat, alapvetően két különböző stílusról van szó. Ez nyilván a generációink közti különbségekből fakad, hiszen neki még a szépség a tradicionális szépségkultuszt jelenti, az elvontabb, új szépségideál neki már nem fér bele.
De egyébként van egy közös sorozatunk: apu fotóriporterként kezdte a pályafutását, és akkoriban nagyon sokat fotózott bulikban szórakozó fiatalokat – analógra nyilván, hetvenes évek Békés megyéről beszélünk –, és Londonban nekem is volt egy ilyen korszakom, amikor ott lógott a gép a nyakamban, amikor szórakozni mentem. Amikor apu archiválta ezeket, és egymás mellé raktuk a képeinket, döbbenetes volt a hasonlóság – nyilván a technika miatt is –, de sok képnél tényleg nem lehet megállapítani, hogy melyik készült 1975-ben Békéscsabán, és melyik Londonban, 2017-ben.
Nagyon érdekes és izgalmas sztori, ami azt bizonyítja és azt meséli el, hogy az egyetemes dolgok, mint a mindennapokról való elfeledkezés, a fiatalok szórakozás vagy épp szerelem iránti vágya mind függetlenek az aktuálpolitikától, vallási hovatartozástól vagy az országhatároktól.
Ez egy elég fontos mondanivaló, akár egy kiállítást is érdemes lenne rászervezni, ami szintén nem lenne egyedülálló a pályafutásod során, ha jól tudom.
Igen, volt egy szólókiállításom Békéscsabán a helyi Munkácsy Mihály Múzeumban. A Canon szponzorálta, amelynek a nagykövete is vagyok, hatalmas printek voltak, nagyon szép volt egyébként, aztán persze a vírushelyzet megnehezítette a dolgot, de szeretném majd felhozni Budapestre, akár tovább utaztatni.
Akkor ezek szerint Békéscsaba büszke rád?
Igen, Békéscsaba büszke rám, és ez nagyon sok melegséggel tölti el a szívemet.
Mi is azok vagyunk, Wanda! További sok sikert kívánunk, és még egyszer köszönjük szépen a lenyűgöző anyagot Mihalik Enikőről, amit a magazinunknak készítettél.