×

Szeress! – interjú Hlatky-Schlichter Huberttel

ENGLISH VERSION IS AVAILABLE
by
2022. 08. 15.

Mi a közös keresztmetszete a vattacukornak és a tojásos nokedlinek? A magyarságnak és a homoszexualitásnak? Egy orosz hercegnőnek és egy örmény szabadságharcosnak? Elvileg nem „lehetne” semmi, gyakorlatilag egy kimondhatatlan nevű gasztroforradalmár, aki belvárosi éttermeivel a magyar identitást erősíti és nemzeti értéket teremt elsősorban a magyarok szórakoztatása végett. Egy ideális világban Hlatky-Schlichter Hubert mintaállampolgár lenne, a modernnek gondolt 21. században itthon ez mégis csak feltételes módban működik.

A hét minden napján megosztunk veletek egy interjút, amelyet az előző Fashion Street Magazin – The Hungarian Issue címlapszereplőivel készítettünk. Nem kell ahhoz különösebb apropó, hogy ezek az izgalmas, mély és példaértékű beszélgetések aktuálisak legyenek, de mint tudjuk, sajnos van. Mert – ahogy az akkori szerkesztői levelemben is írtam – Magyarország nem áll túl jól a tolerancia tekintetében, és ez a decemberi megjelenés óta sem sokat változott. E rendkívüli történetek hordozói azonban egytől-egyig nagybetűs emberek a szó legnemesebb értelmében, akik segítenek megérteni, hogy a világ nem csak fekete és fehér. Nagyon nem. 

Kezdésnek beszélgessünk egy kicsit arról, mi rejlik a vezetékneveid mögött, egyik sem túl egyszerű!

Erről nem nagyon szoktam beszélni, mert elég szövevényes a családfa, és még én sem tudom minden bugyrát. Amikor majd újranyitjuk a Babelt, jobban bele fogom ásni magam. Amit eddig tudok, hogy egyrészről a Schlichter vezetéknevem egy nagyon régi nemesi családnév még Ferenc Ferdinánd korából. Ükapám híres építőmester volt, akkoriban Győrben és Ajkán volt a családnak birtoka, meg ki tudja még, hol. Anyai ágról az ükanyám egy orosz hercegnő volt, a cár unokatestvére, az ükapám pedig Oroszország posta- és közlekedésügyi minisztere. Arisztokraták voltak. Lányuk, a dédanyám beleszeretett egy örmény szabadságharcosba, aki eltűnt a háború alatt – egy örmény író könyvéből derült ki utólag, hogy úgy ismerkedett meg a dédanyámmal, hogy elment a cárhoz segítséget és katonát kérni a török megszállás alatt. Az ő szerelemgyermekük volt a nagyapám, akit a háború alatt a herceg nagymamája mentett meg, így tudott eljutni Magyarországig, ahol viszont a kommunistagyűlölet miatt nem mondhatta el, hogy ki ő, mert megölték volna. De van sváb vonal is, a nagymamám Szalféter volt, azt hiszem 1200-ig vezethető vissza az a név. Persze a 21. századra már a feje tetejére állt minden.

Regénybe illő, multikulturális családtörténetnek hangzik. Ebben a tudatban nehéz meghatározni a nemzeti identitást?

Nem, ez nekem egyértelműen a magyarság, semmi más. Ez a hazám. Nagyon szeretek utazni és nagyon nyitott vagyok a világra, de száz százalékig magyarnak vallom magamat. Itt születtem én is, a szüleim is, és ezek a vonalak több generáción keresztül értek ide. Ha otthon, akkor Budapest, és egyébként nekem a régi Magyarország térképe az, ami a magyar kulturális övezet. Éppen ezért van a KIOSK is átszőve és átitatva teljes magyarságtudattal, csak egy szofisztikáltabb köntösbe bújtatva, akárcsak a Babel, ami a teljes Kárpát-medence gasztronómiai értelmezését viszi a missziójaként. Ez utóbbinál egy külföldi, két Michelin-csillagos séf segíti az újranyitást, mert kifejezetten világszínvonalban gondolkozom.

És ez nem fog a magyarság rovására menni?

Nem, mert a gasztronómia is egy tudás, ami nem nemzeti tudás, ahogyan nekem sem csak a Gundel-palacsintát kell tudnom jól elkészíteni. És az is nagyon fontos, hogy Daniel Berlin mellett lesz egy magyar head-chef is, de az egész mindig egy csapatmunka: megnézzük, hol tart a világ, milyen helyek vannak, hogy aztán önmagunkra reflektálva fordítsuk le azt, hogy mi kik vagyunk, és mit merünk megcsinálni.

Erre értetted régebben, hogy a Babel DNS-e alapvetően te vagy?

Végső soron úgyis én vagyok az, aki összegyúrja a lényeget, inspirálja és tereli a csapatot, kiválasztja a résztvevőket. Hogy végeredményként mi fog összeállni ebből a vízióból, az már a csapat munkája, de az én feladatom, hogy a legjobbat hozzam ki belőlük és jó indikátor legyek.  Éppen ezért interjúztatom most közösen a szakácsokat Daniellel, hogy olyan emberek legyenek a csapatban, akiket mindketten jónak gondolunk. A jelenlegi helyzetben pedig sokkal jobban beleélem magam a személyzet kiválasztásába is, mint eddig bármikor. Személyesen választok ki mindenkit.

„A koronavírus még hangsúlyosabbá tette a saját kulturális identitásunk felmutatását és elmélyítését” – nyilatkoztad tavaly. Azért, mert a turisták elmaradásával voltak olyan periódusok, amikor tényleg csak mi voltunk, vagy ez egy örökérvényű szabály a vendéglátásban?

Én a 2008-as gazdasági válság idején nyitottam a Babelt a Váci utcában. Borzasztó nehézségeket éltem meg a csődhelyzet miatt, és bár úgy nyitottam meg, hogy a nemzetközi és a vegetáriánus mellett volt hazai konyha is, fontos volt rájönni, hogy a saját identitásunk a legfontosabb – a nemzetközit végül el is hagytam. A koronavírus alatt pedig aztán tényleg nem volt mese: rá kellett jönnünk, hogy a magyarok a fő célközönség, és a nap végén, ha bezárnak minket, csak mi vagyunk egymásnak. Ezért is fontos, hogy ne egy elszegényedő társadalom legyünk, hanem fejlődjünk – egy csomó minden másban is. Ráadásul a fenntarthatóságnak is van egy ilyen oldala. Számomra nagyon fontos, hogy a magyar gazdaságot próbáljuk fejleszteni a saját ötleteinkkel.

Jó, ha van egy francia meg egy olasz étterem, annak is van helye, de számomra az az igazi értékteremtés, ha a saját határainkon belül tudunk fejlődni. A vendéglátás profi szegmensében és nagyon sok csúcsgasztronómiai hely is a magyar gasztronómia határait feszegetik untalan, ezért az folyamatosan fejlődik. A Babelt is egy magyar nemzeti értéknek tartom. Egy azok közül, amelyek folyamatosan, évről-évre húzzák előre a magyar gasztronómiát és a színvonalat. 

Vagyis elsősorban mindig is a magyar közönséget akartad szórakoztatni, nem pedig a turistákból élni?

Igen, de nagyon fontos, hogy ha idejön egy külföldi, aki tényleg a várost és a budapesti életérzést akarja megismerni, annak egy olyan hely kell, ahol magyarok vannak. Persze van az a közönség, aki a tipikus turistahelyekre megy, mindig is lesz ilyen, de az nem feltétlen a mi vendégkörünk. 

Ha már itt vagyok, beszélgessünk egy kicsit a szervizdíj-mizériáról, amit a hazai közönség sokszor nem ért. 

A szervizdíj nagyon fontos, ez a felszolgálók bérének egy jelentős részét adja ki, amit ebből tudunk kifizetni. Nem egyenlő a jattal, arra is szükség van.

A magyarok miért utálják ezt ennyire? 

Nekem nincs ezzel olyan rossz tapasztalatom. A borravaló, amit itt hagynak a vendégek, az is mind a személyzetnek megy. Ez a bérük, de tudom, hogy ezt sokszor még ma sem értik az emberek. És erre nagyon jó példa a Covid, mert talán felértékelődött annak a gondolata, hogy kiszolgálnak minket, és hogy ez nem természetes. Szóval a szervizdíj arra van, hogy a felszolgálóknak legyen fix bérük, és ha elégedett az ember, nyugodtan rádobhat még tíz százalékot, ezek nem olyan nagy dolgok a nap végén. Mi is ebből tudunk fejlődni és annál jobb szervízt adni.

Miben rejlik a siker kulcsa? 

Szerintem abban, hogy legyen egy víziód és legyél magabiztos. Tíz évvel ezelőtt persze én sem voltam az, ez mára változott, ettől függetlenül számtalan rizikós és vakmerő döntést kellett meghoznom. És persze folyamatosan kell tanulni és fejlődni épp a tradicionális dolgok megtartása végett. Ha egy hely nem fejlődik, hanem megáll térben és időben, akkor az elesik. „Ha a lejtőn felfelé megállsz, akkor elkezdesz visszafelé csúszni, a többiek pedig elhaladnak melletted” – ezt mondogatta nekem a nagymamám gyerekkoromban. Hiszek ebben. Hiába mondják, hogy a sikerhez szerencse is kell, én nem értek ezzel egyet. Ahhoz, hogy hosszú távon is sikeresek legyünk, nem elég a szerencse. Nekem az nagyon fontos, hogy értékteremtő is legyen az, amit csinálok, hogy ez valamit adjon a köznek. A menü is így áll össze: bevált receptek a magyarok számára, a külföldieknek pedig olyanok, amikkel megmutatjuk a mi identitásunkat. 

Ha étel lennél, mi lennél? 

Hogy mi lennék? Hmm… Lehet, hogy tojásos nokedli. A Babel tojásos nokedlije, , de még gondolkozom ezen a kérdésen.

Az az abszolút kedvenc?

Az egy nagy kedvenc. Nagyon krémes és finom. Egyébként gyerekkoromban nagyon édesszájú voltam, csak kakaót ittam. Ha akkor kérdezel, biztos, hogy kakaó lettem volna!

Azt honnan érzed ennyire, mi fog bejönni a magyar közönségnek?

Nagyon fontos a világlátottság, a modernizáció és az, hogy folyamatosan megújuljunk. Elég sorra venni azokat a híres alakokat a múltban, akik rengeteget hozzátettek a városképhez. Ott van például Széchenyi, elment külföldre és világot látott, miután pedig hazajött, maradandót alkotott. Ha Magyarország ikonikus dolgairól beszélünk, mint a Lánchíd és hasonlók, akkor azért nézzük meg azt is, honnan másoltuk le, honnan érkezett az inspiráció. És ez nem baj, merni kell sokszínűnek lenni.

Vendéglátósként és melegházasságban élő férfiként is sok helyen könnyebb lenne az élet, mint mondjuk Magyarországon. Sosem gondolkoztál azon, hogy lelépj?

Ha nem változik meg radikálisan a jelenlegi irány, értékrend és a kommunikáció, meg az, hogy gyakorlatilag terroristának neveznek egy LMBTQ-csoporthoz tartozó embert, akkor nyilván nem fogunk itt maradni. A férjem agysebész, úgyhogy külföldön tízszerannyit keresne, meg tízszerannyi megbecsülést kapna, úgyhogy hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkoztunk még ezen. Csak az van, hogy mi szeretünk itt élni.

De mivel szeretnénk gyereket is, azt viszont ebben az országban egyelőre nem tudjuk elképzelni sajnos. Nem akarjuk kitenni annak, hogy egy hazugságalapú társadalomban éljen, ahol olyan övön aluli és aljas dolgokat lehet mondani nyilvánosan, hogy LMBTQ-aktivisták azért mennek az óvodákba, hogy „megtérítsék” a gyerekeket.

Egy jóérzésű ember sem akarná, hogy a gyereke meleg legyen, itthon különösen nem, hiszen nehezített élet út. Ezeket elég nehezen viselem én is, meg a párom is. 

Ne haragudj, de muszáj kiragadnom a kontextusból azt a mondatot, hogy senki sem akarná, hogy a gyereke meleg legyen. Ez azért nagyon szomorú egy meleg férfi szájából.

Hát ez van, let’s face it. Nekem remélhetőleg lesz gyerekem, és én sem akarnám. Mert tudjuk, hogy ez az élet nehezített pálya, és hogy mivel jár, mire elfogadod magad, mire megszereted magad és önazonos, teljes életet élhetsz. Nyilván ettől ugyanúgy szeretném, nem ez a kérdés, csak ebben az országban morálisan a szakadék szélén állunk. Külföldön nem érdekelne.

Ezek szerint külföld mindenképp tervben van.

Igen. Az üzletünk megmarad, én meg ingáznék. Mindenképp lesz egy második otthonunk, ahol biztonságérzetünk van a családdal együtt, és nem kell félnem attól, hogy egy szélsőjobboldali radikális barom hasba szúr a gyerekem előtt, mert látja valami csatornán, hogy én szivárvány szülő vagyok. Mondhatjuk, hogy túlzok, de nézzünk körbe, hogyan vannak manipulálva a körülöttünk lévő emberek – ez simán benne van a pakliban! Én személy szerint nem féltem magam semmitől és senkitől, de nem jó érzés itt lenni. Még úgy sem, hogy totális patrióta vagyok, szeretem a hazámat, teszek is érte, de ugyanezt nem érzem visszafele jelenleg.

Az elfogadással és a támogatással kapcsolatban…

Tudom már, vattacukor a válaszom! Elmeséljem, hogy miért?

Igen!

Nem szeretem, de a spirituális vezetőm azt mondta, hogy olyan vagyok.

Milyen értelemben?

Azért, mert azt mondja, olyan a lelkem és a kisugárzásom, hogy mindenki szeretne lecsippenteni belőle egy kis cafatot, ezért az aurámat mindig vissza kell húznom kicsit, hogy ne tudjanak teljesen szétcincálni. De ezt jó értelemben mondta, mert olyan típus vagyok, aki mindenkin segíteni akar, és sokan kihasználják ezt. Úgyhogy, ha étel lennék, akkor vattacukor lennék. Nem az a kedvencem, de az lennék.

Ez jó. De teljesen kiragadtál, hol is tartottunk… Szóval mesélj egy kicsit a gyerekkorodról, a családi hátteredről, mit kaptál, mit hoztál otthonról?

A szüleim viszonylag korán elváltak, kicsit ilyen Rómeó és Júlia család volt az anyám meg az apám családja. Finoman szólva nem voltak jóban, és amikor sétáltam egyik házból a másikba, átszellőztettem a fejemet, mert mindig óriási volt a feszültség. Szóval a klasszikus szülői támogatást nem kaptam meg, viszont a nagymamám ilyen szempontból nagyon sokat jelentett. Ő és a nagypapám szelleme. Vele voltam a legtöbbet, ő lett az egyik legjobb barátom. Nagyon sokat beszélgettünk egészen a haláláig, hatalmas tudást szívtam fel tőle, akár a szivacs. Ő egy vezető építész volt és egy baromi erős, okos, iszonyatosan művelt nő. Mindig arról beszélt, hogy rettenetesen hasonlítok a nagypapámra, és csak később jöttem rá, hogy azért mondogatta egyre gyakrabban, mert folyamatosan róla mesélt, hogy ő mit és hogyan csinált, és valószínűleg a genetika együtt erősödött a hallottakkal. 

Neki mondtad el először azt is, hogy meleg vagy?

Én viszonylag későn, húszéves koromban comingoutoltam, amikor lett egy élettársam. Leírtam egy levélben mindent az anyukám családjának, kinyomtattam egy nagyon szép pergamenpapírra és megkértem a sógornőmet, hogy olvassa fel, mert tudtam, ő végig tudja majd olvasni sírás nélkül. Én nem voltam jelen. Amikor mentem hazafele, csörgött a telefon, először nem mertem felvenni. Aztán a tesóm, nővérem, bátyám, anyukám, mindenki a vonalban volt és elmondták, hogy annál jobban szeretnek és milyen jó, hogy elmondtam.

A nagymamám is ott volt, de ő nem hívott fel egészen másnap estig. Borzasztó volt. Emlékszem, a kádban ültem egy hosszú nap után, és csörgött a telefon. Ő volt az, nagyon sírt. És amiatt sírt, hogy vajon hányszor bántott meg akaratlanul, amikor olyan dolgokat mondott a témában, amikkel a szívembe szúrhatott. Pedig neki is voltak anno meleg barátai, csak nagyon féltett, nehogy én is az legyek, nehogy „elvigyenek”. Mintha ez így működne. Senkit sem lehet elvinni sehova, ahova nem akar menni.

Az apai ág nem így fogadta?

Nem, 15 évig nem beszéltem velük. Mondhatni, hogy ki voltam tagadva. És bár az anyai oldalról rengeteget adott az elfogadás, apám részéről ez elég sokáig nem adatott meg. A halála előtt három évvel oldottuk fel ezt a gátat. Nagyon fontos pillanat volt. Azóta tudom, hogy ki vagyok, hogy honnan jöttem és tudom, hogy hova tartok. Kétségek nélkül vagyok tisztában az értékeimmel.

Hihetetlen, mennyit számít a szülők általi elfogadás. 

Emlékszem, miután először találkoztam apámmal tizenöt év után, hazamentem és az ajtó előtt állva volt egy olyan érzésem, hogy végre a másik lábamat is leraktam a földre. Utána kezdtem megerősödni – és ez kihat mindenre, magánéletre, üzletre, az egész életre. Utána váltam stabillá.

Ez volt életed legnagyobb küzdelme?

Nem, volt még jó pár. Elég sokan próbálták az üzletet is kicsavarni a kezemből az utóbbi egy-két évben, és lelkileg is sok nehéz küzdelmem volt, barátaim elvesztése, de az egy külön történet. De a legnehezebb önmagam elfogadása volt – nem is feltétlen a melegséggel, hanem egyáltalán megszeretni magamat nagyon nehéz feladat volt. Harminc x éves koromig nem is sikerült.

Édesapádat elvesztetted, de végül visszakaptad, ha lehet így mondani. Sok barátot, vagyis annak hitt embert vesztettél magad mellől pusztán azért, mert nem a hagyományosnak gondolt sztenderdek alapján szeretsz? 

Volt, akit elvesztettem, nyilván. De nagyon sok barátom van, aki egyébként homofób volt, de miután megtudták rólam, hogy mi a helyzet, megváltozott a véleményük, mert előtte mindig csak a szélsőségekben gondolkoztak, a média által torzított PRIDE-os extrém arcokban vagy a nagyon feminin vonalban, és nem tudták, hogy egyébként van „normális” meleg is. Szerintem ez nagyon fontos lenne a kommunikációban, hogy normálisan közelítsük meg a kérdést. Attól még, hogy meleg vagyok, csomó dologban tök konzervatív dolgokat képviselek, és politikai értelemben sem vagyok egyáltalán egy „libernyák”.

Számodra mit jelent, neked mire jó a hírnév?

Sok mindenre, nyilván mindenkinek másra. Szerintem egy nagyon fontos felelősség, amivel jó irányba terelhetjük a világot. Nagyon sok a probléma, amiket meg kell mutatni, velük együtt azt is, hogy kellene jobbá tenni őket. Ezért nyilatkozom egyre többet az LMBTQ-val kapcsolatban is, és folyamatosan kapom a visszajelzéseket, fiataloktól és idősektől is, hogy mennyit segített nekik mondjuk a TEDx-előadásom. Az embernek nagyon nehéz úgy elfogadnia magát, hogy a többség nem fogadja el. Hatalmas teher ez, valakinek egy egész élet nem elég, hogy feldolgozza.

 
 
 
 
 
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Hubert Hlatky Schlichter (@huberthsch) által megosztott bejegyzés

Viszont szerintem kezd végre összeállni egy elég nagy erő, amely kiállhat az előítéletek ellen és az elfogadás mellett, mert egyre világosabb, hogy ez emberi dolog. Ha gyerekként tudtam volna, hogy ez nem egy sátántól és ördögtől való dolog, hogy nem vagyok ezzel egyedül, akkor talán bátrabban merem élni az életemet és nem gondolkozom el azon annyiszor, hogy öngyilkos legyek. Ezek utólag persze mind olyan dolgok, amik megerősítettek, nem pedig megtörtek a nap végére – ezért is vagyok nagyon kitartó, ami a sikerem egy oka. Nekem szerencsém van a személyiségemmel, de hányan vannak olyanok, akik emiatt elvesztik az életüket? Szerintem ezt nem lehet szó nélkül hagyni. Aki hallgat, hogy ne kelljen állást foglalni, az nem csinálja jól. Amíg emberi áldozatai lehetnek egy ilyen dolognak, addig nem szabad ezt elengedni és hagyni, mert ha hagyjuk, az ugyanolyan bűn, nagyon egyszerűen mondva.

Utolsó kérdés. Nevezhetjük szerepnek vagy identitásnak – neked mi áll az első öt helyen?

Mint identitáskategória? Hmmm. Magyar vagyok, férj vagyok. Apa leszek. Gasztronómiával foglalkozom és jó ember vagyok, azt hiszem. Nem, fordítva! Jó ember vagyok és gasztronómiával foglalkozom.

Fotók: Galgóczi Németh Kristóf

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás