Talán mindenki ismeri a szomáliai lány történetét, aki a fél világon átkelve, gyerekként menekült el az ottani nők sorsa és a kényszerházasság elől, hogy aztán Magyarországon sikeres modellkarriert fusson be – aki nem, az járjon utána. Mi viszont nem a múltról, hanem a jelenről, a szabadság áráról, kulturális kompromisszumokról és balul sikerült randikról is beszélgettünk Kafiya Saiddal, egy ébenfekete bőrű magyar állampolgárral.
A hét minden napján megosztunk veletek egy interjút, amelyet az előző Fashion Street Magazin – The Hungarian Issue címlapszereplőivel készítettünk. Nem kell ahhoz különösebb apropó, hogy ezek az izgalmas, mély és példaértékű beszélgetések aktuálisak legyenek, de mint tudjuk, sajnos van. Mert – ahogy az akkori szerkesztői levelemben is írtam – Magyarország nem áll túl jól a tolerancia tekintetében, és ez a decemberi megjelenés óta sem sokat változott. E rendkívüli történetek hordozói azonban egytől-egyig nagybetűs emberek a szó legnemesebb értelmében, akik segítenek megérteni, hogy a világ nem csak fekete és fehér. Nagyon nem.
Mi az első dolog, ami eszedbe jut a magyar kultúrával kapcsolatban?
Az egész kultúrát nézve talán az ételek. Emlékszem, amikor megérkeztem a fóti gyermekotthonba, ott mindig közösen készült az ebéd, és az egyik nap lekváros tészta volt. Ott majdnem mindenki menekült volt, és mi nem szoktuk meg, hogy lekvárral is lehet enni a tésztát, nálunk az sósnak számít! (nevet) Csak pislogtunk egymásra, hogy mi ez, ők meg mondták, hogy hát, ez az ebéd! Ez volt talán a legfurcsább dolog, amivel találkoztam. Az emberekkel kapcsolatban pedig az volt a szokatlan, hogy amikor itt megkérdezed valakitől: „Hogy vagy?”, hosszú mondatokban kezdi mesélni, hogy ez történt, meg az történt. Ha Szomáliában valakitől ezt kérdezed, csak rávágja, hogy minden szuper, de azt nem szokták elmondani, hogy mi történt velük, és ténylegesen hogyan vannak.
Most már elég régóta itt élsz. Mennyire tartod magad magyarnak és mennyire tartod magad szomáliainak?
Hmm. Mindig azt szoktam mondani, hogy én elsősorban Kafiya vagyok, vagy ahogyan a divatszakmában ismernek, Rea. Ugyanannyira vagyok szomáliai, amennyire most már magyar is, de nem hely alapján határozom meg magam. Én elsősorban én vagyok, aztán jöhet minden más. De leginkább csak Kafiának gondolom magam.
Van olyan dolog, amit magaddal hoztál és máig benned él az ottani kultúrából?
Soha nem mondom el, ha valami fáj. Amikor rossz napom van, nem mondom ki, nem beszélek róla, inkább megtartom magamnak. Maximum az után beszélek róla, miután már megoldottam a problémákat.
Ez egyébként jellemző az afrikai emberekre? A legbelsőbb félelmeket mindenki megtartja magának, hogy erősnek tűnjenek?
Igen. Szomáliában úgy tartja a mondás, hogy ha éhezel, kend be magad olajjal, hogy senki ne lássa, mennyire száraz a bőröd, ne lássák, hogy éhes vagy. Ezt az anyukám is gyakran mondogatta, és ez nagyon bennem maradt.
Neki sokáig nem mondtad el, hogy felvetted az európai életstílust, mert féltél, hogy nem lenne büszke rád. Pedig nyilván nem azért segített megszökni Szomáliából, hogy ugyanazt az életet éld máshol, ami elől elmenekültél…
Nyilván, de ezek nagy belső vívódások. Úgy éreztem, hogy azzal, hogy elmondom, én már Európában élek, megtaláltam magamat, szabad vagyok és boldog és azt csinálom, amit akarok, az önző dolognak tűnik, miközben ők ugyanúgy élnek Szomáliában, ahogy eddig. Nem akartam önző lenni. De végül is elmondtam.
Felszabadító volt a megkönnyebbülés?
Igazából nem annyira. A legtöbb dolgot, hogy nem viselek kendőt, hogy európaiként öltözködöm és élek, azokat elfogadta, de azt, hogy áttértem a keresztény hitre, azt nem. Utólag gondolkodtam, hogy ezt talán nem is kellett volna elmondanom neki.
A vallás volt az egyedüli dolog, amit nem fogadott el?
Igen, ez volt az egyetlen. És nem azért, mert mondjuk utálják a keresztényeket, hanem azért, mert nem tudják elképzelni sem, hogy létezhet más igazság azon kívül is, amiben ők hisznek.
A hit, az iszlám nagyon fontos része az afrikai kultúrának. Miért döntöttél úgy, hogy áttérsz a keresztény hitre?
Mindig is kíváncsi típus voltam. Mindig érdekelt, hogy a fiúk miért csinálhatnak egyes dolgokat, a lányok pedig miért nem. Apukám hároméves koromban hagyott el bennünket, mert ő fiúkat akart, de anyukám három lányt szült neki. Érdekelt, hogy ha a vallás szerint élünk, akkor hogyan mondhat nemet valaki a saját gyerekeire csak azért, mert azok nem fiúk.
Érdekelt, hogy a férfiaknak miért lehet akár négy feleségük, miközben a nőknek kötelességük engedelmeskedni – különben az isten mérges lesz rájuk. De miért lenne rám mérges isten azért, mert nem csinálom azt, amit a férjem szeretne? Ezek mindig bennem voltak, persze választ sosem kaptam, mert ott nem lehet ilyeneket kérdezni. Nem lehetett más vallásról könyveket olvasni, még csak tájékozódni sem, pedig attól, hogy elolvasol egy könyvet, még nem lesz teljesen más a véleményed.
Aztán idejöttem, és megismerkedtem az akkori barátommal, aki egy nagyon vallásos családban nőtt föl, keresztény családban. Mivel én az iszlámot hoztam magammal, sok vitánk volt. De ezek építő viták voltak, sokat beszélgettünk sok mindenről, és végül úgy döntöttem, hogy hozzám ez az értékrend áll közelebb.
Azért, mert a keresztény vallás – még ha abban is vannak vitatható dolgok – a családot részesíti előnyben?
Egyrészt igen. Meg tudod, én menekültként jöttem ide. Anyukámnak nem az volt az első gondolata, hogy menjek Szaúd-Arábiába, egy másik muszlim országba, hanem célirányosan Európába küldtek, mert tudta, itt leszek biztonságban akkor is, ha teljesen mások az emberek.
Mert bár Európában nem muszlimok laknak, mégis segítettek és otthont adtak nekem. Ez nem történt volna meg egy muszlim országban, az ottaniak nem segítettek volna egy bajba jutott nőnek. Sosem kaptam volna menekültstátuszt. Baj van egy vallással, ha az nem segít a sajátjain, vagy egyáltalán a bajbajutottakon.
A menekültstátuszt le lehet vetkőzni idővel, vagy mindig az identitás része marad?
Ez szerintem mindig ott marad az emberben.
Én 2019 óta magyar állampolgár vagyok, de a menekültstátuszom azóta is megmaradt legbelül.
Ez a mi hibánk?
Nem mondom, hogy a magyarok hibája, inkább az egész emberiségé. Vannak, akik szeretik különböző csoportokba sorolni az embereket, és most én ebbe a csoportba tartozom. Ez ugyanolyan, mint hogy valaki meleg, muszlim stb.
Sokszor nyilatkoztad, hogy a magyarok alapvetően kedvesek. A mindennapokat illetően gyakran ér atrocitás a bőrszíned miatt?
Érdekes, hogy a legelején, amikor még hordtam a kendőt, akkor gyakoribbak voltak a beszólogatások: „Honnan jöttél, te néger?” és a többi. Most is szokták mondani, de az utóbbi időben nem rosszindulatból, inkább csak rám csodálkoznak, hogy „Jaj, de szép fekete lány vagy!” „Még nem láttam ilyen szép magyar lányt!” Szerintem nem érzékelik, ezzel mit is mondanak, néha legszívesebben megkérdezném, hogy de most mit szeretnél ezzel mondani? Hogy a feketék vagy a magyarok egyébként csúnyák?
Nem fáraszt néha, hogy a különlegességedet mindig a külsőddel azonosítják, hiszen az az igazán szembetűnő, és a belső értékeid, amikből szintén rengeteg van, netán háttérbe szorulnak?
De, egyre többször érzem ezt. Elsőként szépnek látnak, és sokszor nem is lépnek tovább, nem tudják, mennyire erős személyiségem van belül. Elég az, hogy szép legyek, de egyébként maradjak csendben – ez nagyon zavaró.
A modellszakma tud sokat adni, izgalmas és jó esetben segíti az önelfogadást is. De nem gondolod, hogy ezzel pont ott kötöttél ki, ami elől Szomáliából elmenekültél? Hogy a férfiak könnyebben tekintenek rád egy darab húsként, netán valami egzotikus trófeaként?
Egy kicsit igen… de azt már két mondatból levágom, ha valaki csak trófeaként tekint rám. Olyankor azonnal menekülök.
Hogy állsz most a fiúkkal?
Egy ideig szingli voltam, de most újra elkezdtem ismerkedni, randizni.
Ez a randikérdés nálad többszörösen összetett, mert amíg Szomáliában nem nagyon randiznak, addig itt, Európában már online pörgetik egymást a fiatalok – persze egyik sem feltétlenül jó. Hol vagy te ebben a kavalkádban? Hogyan randizol?
Én személyesen jobban szeretek randizni, többet meg lehet tudni egy emberről, ha szemtől szemben vagyunk egymással. Eddig is mindig a munkában vagy baráti társaságban ismerkedtem, nem pedig online.
Szomáliában sosem gondolkodtam azon, hogy randizzak, nem is engedték volna. Ott sokan élünk egy fedél alatt egyszerre, és volt, hogy a nálunk lakó lány családtagjaim titokban mentek randizni, hiszen, ha elkéredzkedtek volna, úgysem engedték volna el őket. Ez egyrészről jogos, hiszen, ha valami történik, akkor úgyis mindig a lány lesz a felelős, nem a fiú. Őt nem fogják feleségül kérni és ő marad szégyenben, mindig a lányok viselik a következményeket, miközben a férfiakkal semmi sem történik. Ebben a közegben felnőve megtanultam, hogy nekem magamra kell vigyáznom. Ezért amikor először találkozom valakivel, megbizonyosodok róla, mit gondol a világról, milyen értékeket képvisel és összességében milyen ember. Volt pár hosszú kapcsolatom.
Nehéz volt megküzdeni a kulturális különbségekkel?
Igazából nem. Inkább az okozott nehézségeket, hogy elég erős személyiség vagyok, és ahogy már mondtam, sosem sírok, panaszkodom – mondhatni teljesen bezárkózom, meg aztán megvan a saját határozott akaratom. Ez volt, hogy okozott gondokat, de semmi komolyabb.
Ezt nálunk úgy mondják, hogy akkor nem vagy egy szobanövénytípus.
Nem, az biztosan nem! (nevet)
Ha az általános szépségideált nézzük, neked milyen a személyes ízlésed akár férfiak, akár nők terén?
A nőkben a természetességet szeretem, ha nem nagyon változtatnak a külsőjükön és elfogadják magukat úgy, ahogy vannak. Persze egy finom smink és a szép ruhák kellenek a jó közérzethez, szerintem normális, ha valaki ezt szereti, csak nem kell túlozni. Férfiak terén az ápoltság és a tisztaság a legfontosabb, viszont nem szeretem az olyan sznobokat, akik az öltözködéssel akarják elfedni, hogy belül valami hiányzik.
Ha konkrét ideált kellene mondanod, neked van preferenciád bőrszín alapján például?
Szeretném, ha multikulturális családom lenne, hogy megtanítsam a leendő gyerekeimnek, hogy nem kell kizárólag egy csoportba tartozni.
Ha magyar vagy, nem csak magyarral egyesülhetsz, és ha szomáliai vagy, nem csak szomáliaival házasodhatsz össze. Az emberek sokfélék, és nincs azzal baj, ha szerelmes lettél egy teljesen eltérő kinézetű vagy kultúrájú emberbe – csak a szerelem számít, és az, hogy azzal az emberrel szeretnél lenni. De válaszolva a kérdésre, engem vonzanak a magyar férfiak, szépnek látom őket.
Lehet, hogy a saját tapasztalataid miatt sem látod annyira szépnek a színesbőrű férfiakat?
Biztos, hogy emiatt, igen. Volt egy szomáliai fiú, akivel pár hétig randiztam, nem is bírtam tovább.
Itt Magyarországon?
Igen. De az a baj, hogy az afrikai kultúrában a férfiak uralkodnak, és itt is ugyanúgy elvárják egy nőtől, hogy ottani nőként, vagyis alárendeltként viselkedjenek. Ezért nem is igazán látom vonzónak őket.
Volt negatív randiélményed magyar fiúval is?
Persze! (nevet)
Volt egy fiú, aki bevallottan beguglizott, mielőtt találkoztunk. Aztán belekezdett egy monológba, hogy minden nő a gazdag férfiakat szereti, és mikor próbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről, röhögve kérdezte, hogy ha most venne nekem egy házat, ne mondjam már, hogy nem fogadnám el! Nem akartam neki mondani, hogy ha ilyen férfira lenne szükségem, ennyi erővel Szomáliában is maradhattam volna.
Nyilván nem lett folytatása a dolognak. De viccet félretéve, a függetlenségem nagyon fontos nekem. Ha kell valami, megdolgozom érte és majd megveszem magamnak.
Neked már nem kell megkötnöd ezeket a kompromisszumokat. Szoktad azt érezni viszont, hogy a szabadságodnak a magány a záloga?
Ez határozottan így van.
És megéri?
Szerintem senki sem mondhatja el, hogy teljesen, százszázalékosan szabad. De most már, hogy tudok rendszeresen beszélni a családommal, nem érzem magam annyira egyedül.
Nagyon szépen beszélsz. Magadénak érzed már a magyar nyelvet?
Nem, nagyon nem! (nevet) Még mindig sokszor van olyan, hogy tudom, mit kellene mondani, és a fejemben is van, csak hirtelen elfelejtem, vagy nem jut eszembe. Nagyon bosszantó! De van olyan is, hogy használok bizonyos kifejezéseket, és csak hónapok múltán jövök rá, hogy az nem is helyes. Szóval mindig újat és újat tanulok.
Milyen nyelven álmodsz?
Ez attól függ, kivel álmodok.
Tényleg?
Igen. Ez furcsa, de ha a családomról álmodok, akkor mindig szomáliai nyelven beszélünk, ha valaki olyanról, akit itt ismertem meg, de általában angolul beszélünk, akkor angolul, ha pedig a magyar barátaimmal, akkor magyarul álmodok.
Sok interjú készült már veled, és sokszor kérdezték, mi a terv a jövődet illetően. A válasz sokszor változott – nem mintha egy tinilánynak tudnia kellene, mit akar felnőttként – de most hol tartasz, mi a terv – ha van – a modellkedés mellett?
Lassan 23 éves leszek, és egyelőre a modellkedést szeretném folytatni, amíg megy. Az ügynökségem a színészkedés felé is tolna, mert jól beszélek angolul, de én először szeretném befejezni az egyetemet, és aztán meglátni, onnan merre vezet az út. Mindig figyelem az új lehetőségeket, nyitott vagyok mindenre. És remélem, egyszer majd lesz családom.
Egy régi interjúban azt mondtad, nem szeretnél férjhez menni.
Úgy értettem, szomáliai férfihez biztosan nem. Ha valakivel itt ismerkedek meg, ahhoz igen. Nekem fontos a családalapítás.
És hány gyereket szeretnél?
Régen azt mondtam, hogy hetet vagy ötöt, mint ahogy én nőttem fel. De most, hogy itt élek és látom az európai életet, tudom, hogy nem tudnék hét gyerekre vigyázni, úgyhogy talán… hármat? Igen, az a minimum! De majd meglátjuk. Egy biztos nem elég! (nevet)
Könnyebb Szomáliában ennyi gyereket terelgetni?
Igen, más a felállás. Ott mindig együtt van a család, több generáció él együtt, anya, apa, nagymama, rokonok. Sokan segítenek a háztartásban, mindenki ott van a közelben, és ha valami baj van, jönnek. Anyukámnak is hat testvére van, sokkal könnyebb így vigyázni a gyerekekre, mert eloszlik a teher és a felelősség. Magyarországon viszont minden külön házban zajlik, jó esetben néha a nagyszülők besegítenek, de ennyi. Ez nekem elég ijesztő.
Igen, ez is egy érdekes kompromisszum. Hogy bár a nők helyzete elég siralmas Szomáliában, de amikor a gyerekvállalásra kerül a sor, akkor ezt a részét kiragadva könnyebbnek mondanám.
Igen, a család mindig ott van. Ha például egy férj meghal, az anyát az egész család támogatja, viszik a gyerekeket az iskolába, sok terhet levesznek a válláról, és sosem lesz egyedül. Ez mindenképpen jó benne. De hát minden kultúrában van valami szépség, nincs olyan, hogy itt minden csak jó, ott meg minden csak rossz.
Ha választhatnál a mostani éneddel, a következő életedben szívesebben születnél fehér bőrrel?
Ha egyszerű életet akarnék, akkor azt mondanám, hogy igen, de nem szeretnék egyszerű életet. Élni, küzdeni és ezzel értelmet adni az életemnek – szeretem, ahogyan most vagyok. Régen talán másképp gondoltam volna, de már vállalom azt, aki vagyok.
A belső elfogadás segít abban, hogy kevésbé érezd magad kívülállónak?
Igen. Persze tisztában vagyok azzal, hogy más vagyok, de nem ragaszkodom a saját gyökereimhez. Tudom, én nem vagyok magyar, mert nem itt születtem, de én akkor is úgy érzem, hogy mindannyian „csak” emberek vagyunk, ahogyan én is ember vagyok.
Egyébként meg ki mondja meg, hogy ki lehet magyar és ki nem?
Persze, de hát megmondják. Anélkül, hogy a dolgok mögé néznének, hogy minden ember mögött ott egy történet. Vannak rossz napok, amikor túl sok minden összejön amúgy is, és nehezebben viselek egy megjegyzést, de már elfogadtam ezt a helyzetet. Mert nem tudok sokat tenni az előítéletek ellen, így ezeken a helyzeteken tovább kell lépni.
Mi volt a legnehezebb harcod, amit meg kellett vívnod – most már tudjuk, hogy magadban?
Magányos voltam nagyon sokáig. Persze a gimi alatt voltak ismerőseim, dolgoztam is, szóval voltak közösségeim, de a családot nem pótolta, nem volt meg a biztonságérzet, hogy én is tudok valakihez fordulni. Az érzés, hogy itt vannak körülöttem az emberek, és én nem vagyok egy közülük, ezért senki sem fogja megérteni a problémáimat, elég nehéz volt. Az itteni szomáliai közösség nem szeretett engem, nem fogadtak be, mert nem úgy viselkedtem, mint ők, hiszen felvettem egy itteni életstílust, a magyarok pedig a bőröm színe miatt nem tudnak száz százalékig befogadni. Ez a kitaszítottság volt, amivel a legtovább küzdöttem. Ma már elfogadtam.
Szerinted mire jó a hírnév?
A hírnév csak akkor jó, ha jól használod. Ha valaki kihasználja és rossz dolgokat képvisel, akkor nincs semmi értelme. Mondjuk én egyáltalán nem gondolok úgy magamra, hogy híres vagyok. Én egy lány vagyok, aki itt él, felépített magának egy életet, de ennyi.
Nevezhetjük szerepnek vagy identitásnak, neked mi áll az első öt helyen?
Az első biztosan az, hogy önálló vagyok és nő vagyok. Aztán modell, szomáliai és magyar. De elsősorban a nő.
Ha újra megszülethetnél akkor is nő lennél?
Mindenképpen. Egyszerűbb az élet férfiként, de szerintem sokkal izgalmasabb nőként létezni.
Fotók: Galgóczi Németh Kristóf
