Az Aranypánt Díj és a Gergely Alexandra Emlékdíj is a hétköznapi hősöket hívatott kitüntetni. Hogy mitől hétköznapi egy mélyszegénységből kitört molekuláris genetikus, aki a rákkutatás mellett jótékonysági szervezetekkel együttműködve próbálja a kisebbségben élő fiatalokat arra buzdítani, hogy merjenek kitörni, azt nehéz lenne megmondani. Beszélgetés Horváth Józseffel, egy egyáltalán nem hétköznapi, nagyon okos, empatikus, tetovált, roma rákkutatóval.
A hét minden napján megosztunk veletek egy interjút, amelyet az előző Fashion Street Magazin – The Hungarian Issue címlapszereplőivel készítettünk. Nem kell ahhoz különösebb apropó, hogy ezek az izgalmas, mély és példaértékű beszélgetések aktuálisak legyenek, de mint tudjuk, sajnos van. Mert – ahogy az akkori szerkesztői levelemben is írtam – Magyarország nem áll túl jól a tolerancia tekintetében, és ez a decemberi megjelenés óta sem sokat változott. E rendkívüli történetek hordozói azonban egytől-egyig nagybetűs emberek a szó legnemesebb értelmében, akik segítenek megérteni, hogy a világ nem csak fekete és fehér. Nagyon nem.
Mesélj egy kicsit arról, milyen volt a gyerekkorod Karcagon.
Karcagon két nagyobb cigánytelep van, a déli és az északi külváros, vagyis pont a város két szélére kerültünk. Éles és érezhető határ választott el minket a magyarok lakta területektől, mindenki tudta, honnan kezdődik a cigánytelep. Egyébként az az érdekes, hogy én a kilencvenes években nőttem fel, és akkoriban sokkal kevésbé éreztem a cigány–magyar ellentétet. Persze akkor még nem volt ekkora a média ereje, a gyűlöletpropaganda hatására pedig most ember és ember között is gyűlölet uralkodik.
Ezt éreztették is veletek?
Nem volt jellemző. A tanárok az általánosban ugyanúgy bántak velünk, nem tettek különbséget, mindenkinek megmondták, ha nem tanulsz, még utcaseprőnek sem vesznek fel. Érdekes, hogy akkor még a munkahelyek, az általános iskolák, az óvodák és a gimnáziumok is úgy tevődtek össze, hogy nagy volt a keveredés. Nem volt erős szegregáció, mint most, magától értetődő volt, hogy ahogy vannak magyarok, úgy vannak cigányok is. Az iskolában sem azért verekedtünk soha, mert valakinek világosabb vagy sötétebb a bőre, hanem mert fiúgyerekek voltunk és kész.
Mit tartasz otthonodnak?
Gyerekkori otthonom egyértelműen a karcagi Nyár utca, de mivel korán kirepültem, ezért sok helyen éltem. Tizennégy évesen elkerültem Pécsre egy elit gimnáziumba, ahol speciális, pozitív szegregációban folyt a magas színvonalú oktatás, rengeteget tanultunk. De mivel oda-vissza 800 kilométerről van szó, nem volt fenntartható ez az állapot már csak azért sem, mert a szüleim akkoriban kezdtek válni, nekem pedig támogatnom kellett édesanyánkat. Mi már fiatalkorunkban arra törekedtünk, hogy tudjunk dolgozni, alig vártuk, hogy elvállalhassunk valami diákmunkát és függetlenedjünk. A munka nekünk természetes volt, mindig megkerestük magunknak az írószerre, ruhára, tankönyvre valót.
Édesanyád három osztályig, édesapád az érettségiig jutott. A tanulást illetően nagyratörő példa tehát nem volt a közvetlen környezetben, te mégis ezt az utad választottad. A támogatást azért megkaptad otthonról? Lelki síkon és az elfogadás szintjén értve a kérdést.
Nem voltak hatalmas kötelező elvárások, ahogy visszahúzó erő sem. De azt azért mondták, hogy csináld meg a leckét fiam, csak úgy mehetsz ide vagy oda. Ez így volt Péccsel is, mondtam anyámnak, hogy tudom, hogy messze van, de nekem ez egy nagyon jó lehetőség, mert a Gandhiban végre nem kell majd attól félnem, hogy elkezdenek csesztetni, csak mert cigány vagyok, vagy hogy azt éreztetik majd velem, hogy sosem fogok közéjük tartozni. Ott tényleg nem éreztem.
Később, az egyetemen, vagy most igen?
Mi, értelmiségi cigányok vagyunk a legrosszabb helyzetben, mert már nem tartozunk a cigányok közé, magyarok meg ugye sosem leszünk.
Gondolatok a senki földjéről.
Ez tényleg így van, mi sehová sem tartozunk. Ha valaki nem tudja egyből, hogy ki vagy és mire vitted az életben, akkor csak a C betűt látja a homlokodon, ha meg visszamész a cigánytelepre, akkor meg már tehetősnek számítasz, vagyis nem vagy közülük való sem. Az egyetemen is végig ezt éreztem, hogy oké, hogy tudok, de soha nem fognak igazán el- és befogadni.
Visszatérve a visszahúzó erőre, ez gyerekkorodban a társaid, barátaid részéről sem volt érezhető? Mert sokszor emiatt sem tudnak kitörni a fiatalok.
Bennem mindig jól keveredett a lehetsz egyszerre vagány és jó tanuló kombó, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a magatartásom miatt volt, hogy az osztályfőnök elküldött az iskolapszichológushoz, mert szerinte kezelhetetlen voltam. A barátok engem is húztak, volt egy két meredek helyzet, de mindig figyeltem, hogy a csínytevés ne csapjon át bűnözésbe.
Neked vannak előítéleteid?
Persze… Mindenkinek vannak.
Mikor kint voltam Angliában, Leeds környékén, ott például rengeteg a pakisztáni. Bementem a plázába és jött az érzés, a félelem, hogy mikor fog robbanni valami. Rájöttem, hogy nem szabad így gondolkodni, de azért mégis ezek a fenntartások jönnek elő automatikusan az emberből. Egy magyar ugyanezt érzi egy cigánnyal kapcsolatban.
Azt, hogy végül mi lett belőled, önmagadon kívül egy inspiráló biológia-tanárnőnek és egy necces témaválasztásnak köszönheted, ha jól tudom.
Pécsről hazatérve végül a helyi mezőgazdasági technikumban kötöttem ki. Zsuzsa néni volt az, aki megkért, hogy foglalkozzak a biológiával, mert nagyon jól ment, és pont akkoriban hozták létre a TUDOK-ot – ugyanolyan, mint az egyetemen a TDK –, ahol voltak különböző témák, köztük a drogkutatás is. Elsőként Zsuzsa néni mondta, hogy próbáljunk meg ezen elindulni, én meg a kétezres évek elején már mindennel találkoztam otthon, Karcagon minden megfordult a fiatalok kezében. Rengeteg dologról lehetett volna írni, de a választás mégis a fiatalok körében már akkor is sztárdrognak számító marihuánára, azaz fűre esett. A tanárnővel pedig azon az úton indultunk el, hogy mi játszódik le az emberi agyban droghasználat közben, amivel kapcsolatban akkoriban Dr. Haller József és Dr. Freund Tamás kutatócsoportja közölt jelentős eredményeket. Ennek központi témája a saját boldogságközpontunk volt, ami a belső endokannabinoid rendszer.
Miről szólt ez a kutatás?
Röviden, ha elszívsz egy spanglit, pszichózis jön létre, ugyanúgy, mint amikor boldog vagy, csak nem olyan intenzíven és töményen érzed, mintha elszívnál egy füves cigit, de maga a rendszer ugyanaz. Vicces, de magyarul van egy saját „fűközpontunk”. Ezt az eredményt a fű történetével együtt akartam átadni, aminek a végén a saját kutatási részemhez a külvárosról és a saját középiskolámról készítettem anonim kérdőívet. Nagyon durva adatok jöttek ki, volt olyan, aki már 14 éves korában aktívan füvezett.
Hogyan fogadta a tudományos világ a roma diák kutatómunkáját a drogokról?
Az első versenyem Csurgón volt, akkor betettek ökológusok közé. Egy katolikus iskolában, egyedüli cigányként… Tudtam, hogy már maga a téma is necces, láttam rajtuk, hogy nem is várnak sokat. De amikor elkezdtem beszélni, láttam, éreztem rajtuk, mennyire nem ezt várták, nem voltak felkészülve arra, hogy lerombolok minden sztereotípiát. Végül csak hatodik lettem, ami a kedvemet is szegte, de akkor mondta Zsuzsa néni, hogy megint lesz a TUDOK, az országos döntő, ráadásul itt Debrecenben, úgyhogy jelentkeztünk. Nem volt túl nagy kedvem hozzá. Amikor bemondták az első három helyezettet, úgy voltam vele, hogy na, nekem itt meszeltek! Nem számítottam arra, hogy a nagydíj kihirdetésénél a saját nevemet fogom hallani. Fantasztikus volt. Akkor már tudtam, hogy én kutató szeretnék lenni, de azt egyáltalán nem láttam, hogy hogy lesz ebből fix állás, kereset stb., és ezt én sosem hagyhattam figyelmen kívül. Úgyhogy amikor mondtam Zsuzsa néninek, hogy inkább katona leszek és jelentkezem a Nemzetvédelmi Egyetemre, nem engedte. Egyszerűen nem írta alá a jelentkezési lapomat. (nevet) Tényleg neki és az akkori osztályfőnökömnek, Futó Lajos tanár úrnak köszönhetek mindent.
Hogyan lett ebből rákkutatás?
Végül a Debreceni Egyetem biológia szakára kerültem, ahol elvégeztem a BSC-t majd a mesterszakot. Én a genetikának azzal a részével szeretek foglalkozni, ami elsősorban a gének mutációjából (változás a genetikai állományban) eredő megbetegedésekkel foglalkozik, így jött képbe a rákkutatás. Bár sokan nem tudják, de a rák az egyik legveszélyesebb genetikai betegség, hiszen egyetlen egy végzetes mutáció, és ezáltal egy sejt is elég ahhoz, hogy kialakuljon.
Ti ilyenkor pácienssel is foglalkoztok?
Mi pácienssel nem foglalkozhatunk semmilyen szinten, azzal csak az orvos.
Tehát a doktor úr megszólítás nem állja meg a helyét?
Nem, de hiába mondom, akkor is hozzáteszik! (nevet) Ezt egyébként jó, hogy megkérdezted! Nekem nincs doktori címem, és ez nem titok, nincs összefüggésben a titulus azzal, amit csinálok. Az Aranypánt Díj elnyerése után sokat szerepeltem a médiában, és néhány esetben vád is ért, hogy én orvosnak adom ki magam. Én semminek sem adom ki magam, én kutató vagyok, az, hogy ez az emberek fejében hogyan csapódik le, és okoz némi keveredést, arról nem tehetek. A kutató egy adott betegség biológiai hátterét, annak működési mechanizmusát tudja feltérképezni. Ha ez sikerül, akkor lehet további kutatásokkal azt elérni, hogy az adott betegséget hogyan lehet kezelni, vagy kordában tartani. Kutatóként nyilván az onkológiai résszel, a rendelkezésre álló kezelésekkel is abszolút tisztában vagyok, de a konkrét kezelést az orvos fogja megszabni, ez az ő feladata. A betegség biológiai hátterét, a daganat és áttétképződés folyamatát, a daganat és az onkológiai kezelések által kiváltott mellékhatásokat, a terápiás lehetőségeket és az életminőség javítására szolgáló alternatív készítmények mibenlétét viszont elmagyarázhatom neked. Ezzel foglalkozom jelenleg.
Az jó, mert azt az orvos úgysem teszi meg. Érthetően, ne adj isten! – empatikusan.
Igen, mert nincs rá idejük, ismerjük ezt. Egy orvosra naponta akár több tucat beteg is esik, szinte lehetetlen átadni a páciensnek minden értékes információt ilyen rövid idő alatt.
Egy rákkal küzdő embernek még annál is kevesebb van.
Igazából pont ezért jöttem rá arra, hogy ha már ennyit tanultam, nélkülöztem azért, hogy elérjek valamit a kutatásaim során, akkor itt az ideje kézzel fogható segítséget nyújtani. Elmagyarázni egy laikus embernek, főleg egy kétségbeesett betegnek, hogy mit is jelent egy lelet, amit a legtöbb esetben senki sem ért, már hatalmas segítség. A vízválasztó az volt, amikor 2017-ben találkoztam egy esettel: egy ötéves kislány agydaganattal küzdött. A kutatásaim miatt én már akkor tudtam, hogy a Kannabisz növényből származó, legális, teljes spektrumú kivonatok (THC-szint kevesebb, mint 0,2%) milyen fontos élettani hatásokkal bírnak, és nagyon jól működik alternatív terápiaként.
De ott volt a kérdés: ha meg is szerzem a kislánynak a megfelelő minőségű CBD-t, hogyan használjuk? Nem létezik sehol egy általános standard, ráadásul egy gyereknél. Úgyhogy összeraktam egy kezdetleges protokolt, hogy mi alapján kezdjünk el dolgozni, hogyan adjam a hatóanyagot. A kislány közben kemoterápiát és sugárkezelést kapott, ezek nagyon hatékonyak és nagyon kemények együtt, de egy hónap után a mellékhatások megszűntek, három hónap múlva pedig az agyában lévő maradék két góc is. A komplex terápia tehát nemcsak hatásos volt, de a mellékhatások tekintetében sokkal elviselhetőbb is. Az addig bejárt utam értelmet nyert, és eldöntöttem, hogy ezt fogom továbbvinni, elegem van az idő- és visszahúzásból az egyetemen.
A karcagi cigánytelepen nem volt visszahúzó erő, de az egyetemen igen?
Én azért nem fejeztem be a PhD-t, azért nem lettem és valószínűleg már nem is leszek soha doktor, mert a témavezetőm meghátrált a mentorálásomtól azért, mert elkezdtem dolgozni a CBD-vel. Ez nyílt titok, de már nem érdekel. Mert azt tudni kell, ha nincs témavezetőd, nem védhetsz. Ahhoz, hogy védj, kell egy másik témavezető. Ahhoz, hogy átvállaljon az adott egyetemen belül egy másik tanár egy docenstől, aki a témaválasztás miatt utasít el, arra körülbelül zéró az esély.
Új témát választani pedig csak ezért, és elölről kezdeni mindent, na, abból köszönöm nem kérek. A legdurvább az, ha van benned tehetség, tudás, akkor azt sokszor nem nézik jó szemmel, inkább visszahúzzák. Nem az van, hogy itt egy tehetség, csináljunk belőle valamit vagy valakit. Inkább mindenki védi a saját királyságát, hierarchia alapon dől el minden. Úgyhogy nem bántam meg a döntésemet.
Miért kellett ehhez az ország másik felére, az osztrák határhoz költöznöd?
Mérlegeltem a dolgokat, és mivel tudtam, hogy legközelebb így is csak Ausztriából lehet szerezni CBD-t, leültem egy osztrák nagykereskedővel, hogy mi lenne, ha összekapcsolnánk a betegeket a lehetőségeikkel, konkrét termékeket kínálva nekik a terápia kiegészítéseként. Megalapítottam a saját cégem, aminek célja olyan alternatív gyógymódok fejlesztése és elérhetővé tétele a betegek számára, amelyek ilyen minőségben csak korlátozottan érhetőek el – javarészt külföldről. A magyar ember zöme pedig nem tudja külföldről beszerezni.
Magyarországon miért utasítja el a szakma a betegségek holisztikus megközelítését?
Jó kérdés. Én sem az onkológia ellen vagyok, de Magyarországon az istennek se akarják megérteni és bevezetni, hogy ne akkor kezdjük a kiegészítő terápiát (palliatív terápia, tehát tüneti kezelés), amikor a beteg már fél lábbal a sírban van. Szeretném megmutatni, hogy a megfelelő szakmai hozzáértéssel a CBD-t jól lehet integrálni. Most már ott tartok, hogy saját márkás termékeim vannak és aktív kapcsolatom van a betegekkel. Folyamatosan finomítok a protokollon, a leletek és kórtörténetek alapján meg tudom mondani, hogy mit és hogyan kell.
Egyéni úttörője lettem ennek a módszernek Magyarországon, de közben nagyon sokan támadtak, orvosok és kollégák is. De már olyan szintre jutottam el, hogy én kezelem az orvost alternatív terápiával, mert azt mondja, „Józsi, az onkológián nem tudnak velem mit kezdeni, segíts!” Büszke vagyok arra, hogy van egy működő rendszerem, egy működő protokollom. Nyilván ez sem csodaszer, nem fogok tudni megmenteni mindenkit.
Ezt akartam pont kérdezni. Nem rak ez rád terhet?
Nem, mert az elején elmondom, hogy ez nem egy csodaszer, de ha pár százalékot le tudok venni a terheikből, meg a szenvedéseikből, akkor megérte. Ezért nem értem az alternatív gyógymódot elutasító orvosokat. Ha az a szerencsétlen beteg három nap után végre képes lenyelni egyetlen falatot – minden túlzás nélkül –, akkor nem megérte? Neki hiába ez egy rutindolog, a betegnek egy csoda.
Nagyon vallásos, de legalábbis mély hittel rendelkező ember vagy. Mélyszegénységben nevelkedett, daganatos betegekkel foglalkozó emberként, napi szintű kapcsolatban az egyetemes igazságtalansággal hogyan vagy képes megtartani a hitedet?
Az emberek döntő hányada rosszul értelmezi a hitet. Amikor 2013-ban úgymond találkoztam Istennel, rájöttem, hogy a vallásosság azt jelenti, hogy megértsd azt, mi a feladatod az életben. A másik része az, hogy megértsd, az ittlétünk arra van, hogy megtanuljunk szeretni. Az én szubjektív véleményem szerint Istennek nincsenek olyan elvárásai, mint amiket a sok egyház vagy a sok keresztény ember gondol. Nem tudsz bűntelenül élni. Szerintem akkor van meg az egyensúly, ha tanulsz a hibáidból minden alkalommal. És tudom, hogy amikor nagyfokú trauma ér, valakinek az elvesztése, az nagyon sok mindent felülír vagy átprogramoz benned, és meggyengül a hited. Én a legmélyebb pontjaimról is úgy hozom ezt vissza, hogy megpróbálom észrevenni, hogy mit miért vett el és mit adott vissza vagy helyette. Hiszen az ember csak utólagosan érti meg Isten akaratát.
Mit jelent neked a hírnév?
Megtanultam tudatosan használni. Megtanultam, kik azok, akikhez máshogy nem tudok eljutni. Az egész hírnevet egyrészt a kapcsolatépítésre meg lehetőségekre is lehet használni, másrészt olyan emberekhez és olyan helyekre juthatok el, ahova máskülönben nem tudtam volna. Ilyen volt például a Francia Nagykövetségen egy előadás, ahol olyan diszkriminációs dolgokról tudtunk beszélni, amikről magyarországi cigány ember talán sohasem fog. A másik része pedig baromi nagy teher. Hat év közmédiában való állandó szereplés után viszont azt mondtam, hogy itt a vége, fuss el véle – kivonom magam. Igazából ma is miattad vagyok itt. Ha nem úgy írtad volna azt a levelet, esküszöm nemet mondtam volna! (nevet)
Ó, köszönöm! Számomra a megtiszteltetés. Ennek örömére felteszem az utolsó kérdést. Ha identitásról van szó, neked mi áll az első öt helyen?
Kiválasztott vagyok, Isten gyermeke. A gyermekből, álmodozóból már egyre inkább afelé megyek, hogy családapa vagyok. De nem tudok normálisan válaszolni, mert olyan átmenetek vannak! (nevet) Például a gyermeki oldalamat sohasem akarom elveszíteni. Aztán a másik átmenet, hitetlenből lettem a hit embere. Törekszem arra, hogy a jó úton haladjak. Igazából az egész élet egy tanulás.
Fotók: Galgóczi Németh Kristóf
