Bocskor Bíborka, a Magashegyi Underground énekesnője – ahogyan a legtöbben beazonosítjuk. Szabad nő – ahogyan ő tekint magára –, aki a világ drámáitól függetlenül igyekszik megtalálni a középállást, elég sok sikerrel. Zenekarával egy definiálhatatlan lélekbuborékban, a mainstream és az alternatív zenei világ közti megfoghatatlan folyosón léteznek, egyetlen biztos irányuk az értékteremtés. Inspiráló beszélgetés gyökerekről, anyaságról, hitről és félelmekről, a fájdalom kútjáról és önmagunk definiálásáról.
A hét minden napján megosztunk veletek egy interjút, amelyet az előző Fashion Street Magazin – The Hungarian Issue címlapszereplőivel készítettünk. Nem kell ahhoz különösebb apropó, hogy ezek az izgalmas, mély és példaértékű beszélgetések aktuálisak legyenek, de mint tudjuk, sajnos van. Mert – ahogy az akkori szerkesztői levelemben is írtam – Magyarország nem áll túl jól a tolerancia tekintetében, és ez a decemberi megjelenés óta sem sokat változott. E rendkívüli történetek hordozói azonban egytől-egyig nagybetűs emberek a szó legnemesebb értelmében, akik segítenek megérteni, hogy a világ nem csak fekete és fehér. Nagyon nem.
Határon túli magyarként, kisebbségben felnőni okozott valamilyen identitásbeli törést számodra? Éreztél ebből bármit – szépséget, kiváltságot, vagy épp gyűlöletet?
Nagyon érdekes, mert most, hogy elkezdek ezen gondolkodni, nem a mostani fejemmel teszem, mert amikor a gyökereimmel kapcsolatban kérdeznek, mindig a kislánykorom jut eszembe, amikor én ténylegesen ott éltem. És közben arra jutok, hogy engem nem ért különösebb atrocitás emiatt. Egy kipárnázott világban éltem, egy nagyon szerető, összetartó, nagyon egyszerű és nagyon kedves közösségben. Persze ahogy kamaszodtam, egyre jobban kiszélesedett ez a közösség, és volt, hogy nem kedveltek annyira, de az azért volt, mert túl furának tartottak – magam miatt. Egyébként sokszor van az, hogy erdélyi kissebségként Magyarországon létezve találkozom azzal a kijelentéssel, hogy „Ti sokkal nagyobb magyarok vagytok ott, mint mi itt.” Sokszor gondolkoztam azon, miért gondolják ezt így, és arra jutottam, talán azért, mert nekem szükségszerű volt megtartani a gyökereimet, szükségszerű volt magyarnak lenni abban a közegben, ami ott nem egy alaplét. A kis közösségen belül persze igen, de ugye Romániáról beszélgetünk, azon belül meg Székelyföldről. Nekünk meg kell tartani a magyarságunkat, mert ott ez a különbség az alap, talán ezért gondolják, hogy magyarabb egy székely. Én mégsem szeretem ezt az összehasonlítást.
Sokszor említed a felmenőidet, az erdélyi nőket. Mit hoztál magaddal és mit hagytál el belőlük tradíciók, életfelfogás vagy akár vallás szintjén?
A vallás az nagyon fontos volt, ki is ragadom a kérdésből, mert ez az egyik legfontosabb pillér az életemben. Az egyik Anna nagymamám – Isten nyugtassa! –, akire úgy emlékszem, mint egy öreg nénire, akinél azonban nincs erősebb ember a világon. Gyermekként töltöttem nála a nyári vakációkat, akkor egy nagyon különleges világ nyílt ki számomra. Egyedül élt egy tanyán, szomszédok csak messze, rengeteget és folyton dolgozott, az utolsó pillanatig. Fantasztikus volt. És bármikor, amikor valami kellemetlen dolog történt velem, azt mondta a tejfogú Bíborkának: „Nem baj, ajánld fel a szenvedésedet, ajánld fel a bűneidért!” És utólag visszagondolva persze nevetnem kell, milyen bűnöm lehetett nekem gyerekként, mégis valahogy felkészített arra, hogy a dolgokat ki kell bírni.
A zenekarban is mindig kisebbségben voltál – csak ott éppen a nemek felosztásának a szintjén. Kívülről persze úgy tűnik, a lehető legotthonosabban mozogsz a – számukat tekintve legalábbis – fiúk uralta terepen, de sohasem okozott ez problémát?
Nem, mert én mindig úgy közelítettem meg ezt a kérdést, hogy ember-ember. Ha nagyon keresem, akkor persze megvan a lenyomata annak, hogy én nő vagyok közöttük, de sosem éreztem azt, hogy bárki versengene a nemek által határolt dominanciáért.
A koncerteken a szeretetre neveled a közönséged, sokszor lejössz a nézőtérre és mindenki megölelgethet. Ez a fajta távolságtartás nélküli érintkezés is a vidéki közvetlenségben gyökerezik, amit beépítettél a koncertek gondolati ívébe
Ha őszinte akarok lenni, két magyarázata is van ennek. Az egyik, hogy bennem mindig volt egy távolságtartás, tartottam attól, hogy valaki idegen megérintsen, hogy ilyen intenzív kontaktusba lépjek, viszont szerettem volna legyőzni ezt. Szerettem volna egységben lenni, és meg is élni ennek a pozitívumait.
Számomra a színpadi pillanatok mindig nagyon kiélezettek, tulajdonképpen akkor történik meg az, hogy jelen tudtok lenni minden csápommal, és ez a színpadi létezés hozott be korábban a totális jelenbe, és ugyanígy abba is, hogy leküzdjem ezt a félelmet és megszokjam magamat. A másik pedig… 7-8 évvel ezelőtt utaztam a villamoson, és ült ott egy nagyon furcsa férfi, hosszú szakállal, és annyira megijedtem tőle, hogy azon gondolkodtam, hogy le fogok szállni. Pedig az égvilágon semmit nem csinált, csak nagyon szokatlan jelenség volt, olyan, akit Budapesten nemigen látsz. Végül még előttem leszállt, és amikor később mentem hazafelé, nagyon elszégyelltem magamat! Mert a pánik helyett meg kellett volna ölelnem ezt az embert, aki mellől mindenki elült.
Persze az öleléshez kell a bizalom, ami ott, abban a helyzetben, miattam, miatta, vagy a világunk miatt nem teremtődött meg. Ezután jött az, hogy menjünk le a színpadról és öleljük meg az embereket, építsük és keressük meg az elveszett bizalmat.
Ezekben a szituációkban nyilván kapsz is, de sokkal többet adsz magadból és az energiamezőkből. Most, hogy egy kisgyermek is vár otthon a koncertek után, nem félsz attól, hogy mennyire kimerülten érsz majd haza, hogy spórolnod kellene magaddal?
Nem, erre nem gondoltam, mindenkinek jut az ölelésből! (nevet) Másrészt a kislányom sok mindent megtanított számomra az ösztönök szintjén: a szemkontaktust, ahogyan ő veszi fel a kapcsolatot, hogy milyen eredendően, tisztán és spontánul viselkedik – ez újraértékeli bennem azt a félelmet is, ami régen volt bennem, amit, ha az ember nem tud végleg lezárni, akkor egy végtelen körforgás lesz: ha időszakosan ki is megy, úgyis visszajön. És ez fordítva is így van, tehát ha félelem nélkül ölelünk, az energia –, ami elveszne belőlünk, a másik felől visszatöltődik – úgyhogy nem, nem félek, hogy elveszítem az energiámat.
Egy korábbi írásodban, amikor a gyermektelenségről kellett elmondanod a gondolataidat, olvastam, hogy az erdélyi környezetben magától értetődő egy nőnek egészen kislánykorától, hogy egy napon anya lesz. A modern társadalomban ez kikopni látszik, manapság sokan egy biztos egzisztencia megléte után gondolnak a lehetséges anyai identitásra. Nálad hogyan válik el vagy olvad össze a kettő, a nő és az anya, illetve a vidéki és a városi lány?
Ez egy nagyon jó kérdés, és nagyon komplex. Erdélyben, ahol felnőttem, ott már egész pici koromban az asszonyok rám néztek és azt mondták: „Neked könnyen fog menni a szülés, olyan széles a csípőd!” Ez olyan, mint a tejfogas történet, amit meséltem, úgyhogy ez akaratlanul is olyan, mintha a nevelés beleringatna, belehipnotizálna abba, hogy mi az a nőiség. És bár én sohasem gondolkodtam erről konvencionálisan, mégis konvencionálisabb, hogy valaki anya lesz, mint hogy nem. És bár én 38 éves koromig vártam erre, az egzisztencia és ezek a kérdések nem voltak fontosak, mert azt tanultam meg, hogy ez úgyis megoldódik. De az agyam másik fele megvédi azokat is, akiknek kell a biztos háttér ehhez a hatalmas felelősséghez. És akkor ott van még az is, hogy ezeken túl is sok mindentől függhet az, hogy valaki anyává válhasson.
Ugyanebben az írásban van egy másik nagyon érdekes mondat: a művészet nem lehet olyan fontos, mint az élet vagy a lélek. Hogy inkább valami kézzelfoghatót kell csinálni, szociális munkát végezni – mintha valami haszontalan dolgot csinálnál. Még mindig így gondolod, vagy ez egy átmeneti létállapot volt az egzisztencialista ember útkeresése során?
Nem, ezt a mai napig így gondolom, ezért is fontos az állandó szociális tevékenység. Én úgy érzem, hogy az alkotást magát sokkal inkább tudom kötni a megfoghatatlanhoz, a lelki szférához. A másik is kötődik a lelki szférához, de az viszont szolgálat a szó legnemesebb és gyakorlati értelmében.
Szerintem nagyon fontos, hogy úgy létezzünk egymás mellett, hogy szolgáljuk is egymást.
A lélek ápolására a művészet gyógyír, és amit ti a Magashegyi Undergrounddal az elmúlt sok-sok évben véghez vittetek, az tényleg egészen unikális. Talán nem feltétlen látod a rajongóid könnytől maszatos arcát, de nem hiszem, hogy egyedül vagyok, aki a felénekelt Tóth Krisztina-, Závada Péter- vagy Beck Zoli-szövegekre megkönnyebbültre sírta a lelkét az élet pokoli mélypontjai során. Kárpótol ez a tudat?
Igen. Nagyon sokan visszajeleznek, hogy milyen sokat jelent nekik egy-egy szöveg, dal vagy koncertélmény, és nagyon boldog vagyok mindig, amikor létrejön a katarzis. De valahogy úgy vagyok, hogy kétrét kell hajtanom magamat, és száz százalékot kell kinyúznom magamból ahhoz, hogy azt érezzem, mindent megtettem, hogy megfeleljek a belső elvárásaimnak.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A Magashegyi szerelmes dalok jobbára mind szomorú szerelmes dalok – olyan, mintha még a boldogságot is egy csepp mélabúval élnétek meg –, persze ettől csak gyönyörűbb az egész! Ez a te identitásod része, vagy a fiúk írnak neked ilyen szövegeket, mert egyszerűen ehhez passzol a hangszíned?
Hmm… a zenekar tagjai mind nagyon érdekes emberek. Ott van Toldi Miklós, aki annyira absztrakt és melankólikus egy nagyon komplex világgal, nagyon szeretem a dalait, producerként is egy nagyon sajátos, modern irányt mutat. Aztán ott van Fodor Máriusz, aki most már nem tagja a zenekarnak, de nagyon sok dalt szerzett, benne is ott vannak a legmélyebb rétegek, mellette egy nagyfokú bátorság és játékosság is, amit imádok benne. Fűrész Gábor különös, filozófikus alkat, aki a Tegnapután mellett Tóth Krisztina szövegeiből is olyan dalokat szerzett, hogy húúú. Én meg ugye, próbálom megteremteni a Hamvas Béla szerinti teljes középállást. Az én értelmezésem szerint a mélyre vivő dallamok középállásba helyezik a lelket a katartáló jellegük miatt.
Én például olyan depressziós zenéket hallgatok, hogy konkrétan a világ elszomorodna, de ugyanakkor meg is tisztulhatna ezektől, hisz lelki síkon mégis ez a legelőremozdítóbb, mert ez egy jó pozíció, olyan mint a görög dráma előadója és befogadója közti kapcsolat folyamata a katarzisig.
A gyermekáldás viszont egy nagyon boldogságos érzés. Nem félsz (vagy féltetek) attól, hogy a Magashegyitől elvárt középállást ebben az állapotban nehéz lesz megtalálni, vagyis, hogy a fájdalomból merítsetek ihletet?
Bár alapjáraton a fájdalomból (is) merítek, azért van ennek egy vivőanyaga is, ami bennem az az energia és az a motoszkálás, ami ezt elszállítja egyik pontból a másikba, mert én soha nem hagyhattam a fájdalom kútjában magát a fájdalmat. Nekem azt úgy kell folyamatosan meghempergetnem és hordoznom, hogy végül kikössön egy nyugponton.
Ez a nyugpont – amikor kihúzod azt a vödör fájdalmat a kútból és szétlocsolod – neked a koncertet jelenti, vagy az előtte lévő alkotási folyamatot?
Ha csak gondolati és elméleti szinten foglalkozom vele, akkor szebbnek tartom az alkotás folyamatát és azt, hogy az ember létrehozzon egy hangulatot. Megfoghatatlanabb és érdekesebb az, hogy egy bizonyos furcsa hangulat mivé válik bizonyos szavak alatt vagy fölött. Előadóként viszont mégis az a végső cél, amikor az ember kimegy a színpadra és átadja az üzenetet – mert az egy sokkal kiélezettebb helyzet, és engem az éltet.
Lámpalázat sosem éreztél?
Jaj, hát a legnagyobb lámpalázas vagyok! Ezerszer elmegyek a mosdóba koncert előtt, mindig izgulok. Jó esetben amint felmegyek a színpadra, ez elmúlik, rossz esetben még a koncert első pár daláig tart. Általában a párom szokta megmondani, melyik dalnál raktam le a parát!
Veszélyes, amikor ennyire ismer valaki! Ha már szóba került a párod, és visszatérve a szerelmes dalaitokra, neki sosem volt azzal baja, hogy „Na, már megint elénekeltél egy dalt, amiben szenvedsz, és akkor az emberek engem fognak a fájdalommal azonosítani?”
Nem! (nevet) Ő színész és egy nagyszerű partner is egyben – nagyon hálás vagyok, hogy egymás mellé sodort minket az élet. Tegnap este is olyan jót beszélgettünk, meg ma is, mielőtt elindultam az interjúra.
Mióta vagytok együtt?
Most már lassan 21 éve.
Ó, de csodálatos!
Igen. (nevet) Úgyhogy mivel ő is művészember, tökéletesen érti a helyzetet, de a személyeskedést nem találja meg benne. Az más, az ott van köztünk.
Több, mint egyéves a kislányod. Az ő személye, illetve a te anyává válásod fog bármilyen szerepet kapni, része lesz ez a fajta átalakulás a Magashegyire jellemző tipikus kísérletezésnek?
Hmm, nagyon jó kérdés ez is! Nem tudom, én úgy érzem, hogy ez az egész tapasztalat – ami jóval több annál, de nevezzük így –, ez teljesen a bőröm alá mászott és a húsommá vált, de azt például nem érzem, hogy én karácsonykor szándékosan karácsonyi dalt írjak. Tudom, hogy nem így kérdezed, de így akarok válaszolni, szóval nem akartam erre rácuppanni, hogy én most anya vagyok, és akkor mutassuk ezt meg a Magashegyiben is. Valahogy inkább rejtegettem, amíg várandós voltam, mert nem akartam megmutatni ezt a titkot, inkább érlelni és megélni akartam, hogy védve legyen – ez a titkok lényege, hogy nem mindenkié.
Egy jó ideje foglalkoztok a Tóth Krisztina-versekkel. Ennek most már a végét látjátok, körvonalazódik a legújabb Magashegyi-terv?
Szeretnénk, ha ebből a munkafolyamatból még születne egy bakelit, de a későbbi közeljövőben valószínűbb, hogy előadásokat fogunk szervezni, különösen azért, mert a Várkert Bazárba tervezett este elmaradt, így talán megcélozzuk, hogy a Művészetek Palotájában újra legyen valami. Természetesen ugyanazt nem fogjuk megcsinálni, hiszen sosem volt két egyforma koncert vagy vizuál a Magashegyiben. Biztos, hogy az akkori állapotunkra lesz szabva az egész – tehát képlékeny az is, akárcsak a jelenlegi globális állapot.
Nehéz volt az elmúlt két év a közönség hiánya miatt?
Globálisan nehéz volt ez. Bennem nem volt egy ilyen érzelgősség ezzel kapcsolatban, biztos azért, mert ott volt Zsolna is – miatta nem éreztem azt, hogy belehalok, hogy nem tudok koncertezni. Valószínűleg nekem jókor jött ez a szünet.
Nevezhetjük szerepnek vagy identitásnak, az embernek sok van belőle: anya, gyerek, barátnő, énekesnő, vidéki, fővárosi stb. Neked mi áll az első öt helyen?
Hát, ez nagyon durva! (nevet) Az öt legerősebb? Nem is tudom, hogy erre lehet-e ilyen gyorsan válaszolni, kellene egy kávé, hogy ezt átgondoljam… Talán ebben a stációban, amiben az életem van, kimondhatom identitásként, hogy nő vagyok. Minden szegmensét megélhettem, és ezért borzasztóan hálás vagyok. Azt is kimondhatom, ha bármilyen fizikai kötelékem is van, akkor is szabad vagyok. Tűzön-vízen át szeretném fenntartani azt az állapotot, hogy a lelki szabadságom meglegyen. Talán identitásként mondhatom azt is, hogy tiszta vagyok, mert napi szinten is, percnyi szinten próbálom magamban helyre rakni ezeket a dolgokat. Ez még három volt csak, ugye? (nevet) Mondjuk elég durva: nő, szabad, tiszta. Azt is mondhatom, hogy anya vagyok, mert nagyon nagy boldogsággal tölt el, és bár nem szoktam magamnak mondogatni, hogy büszke vagyok valamire, mégis büszke vagyok, hogy ott van ő, a kislányom, hogy ebben a szimbiózisban, amiben létezünk, egyszerre vagyunk szabadok és vagyunk egymás kötelékei. Egy nagyon szép, képlékeny játék az anyaság. Hát, és az utolsó – mi legyen? Legyen az, hogy játék vagyok.
Milyen érdekes, hogy nem mondtad a hivatásod.
Az ember szereti definiálni magát, de ezt legtöbbször nem befelé, nem a mély rétegekből teszi, mert ez arról szól, mit akar kifelé kommunikálni. Mondhatnék titulusokat, hogy művész vagyok, dalszerző, előadó, én is megkereshetném ezeket a gyöngyfűzéreket – csak az a baj, hogy ezek mind bezárnak, tudod? Felsorolod, és egyszer csak ott látod magadat abban a kis ketrecben, fiókban, amit egy titulus jelent, pedig ennél sokkal tágasabbak vagyunk. Én nem akarom így definiálni magamat.
Fotók: Galgóczi Németh Kristóf
