A szakértő rövid válasza: a szerelem nem, de a kapcsolat igen. Mit jelent ez egészen pontosan? Mitől alakul ki a szerelem(nek vélt érzés), és hogyan változik meg egy párkapcsolatban? Min múlik, hogy sikerül-e hosszú távon megbecsülni egymást, és hogyan tudunk idejében felismerni egy mérgező kapcsolatot?
Antoni Rita interjúja Dr. F. Lassú Zsuzsa szexuálpszichológussal a Fashion Street Magazin 2021-es tavaszi/nyári lapszámából.
Ön hogyan definiálná a szerelmet?
– A szerelem biokémiai, agyi folyamatok által létrehozott állapot, ami egyértelműen a fizikai, biológiai vonzódásra épül (ez az az érzés, amikor „pillangók vannak a gyomrunkban”). Ez nem összekeverendő azzal, amikor egymás iránt mély elkötelezett szeretetet, törődést, gondoskodási késztetést érzünk. Jó esetben a rózsaszín felhő a megismeréssel, a kapcsolat elmélyülésével átalakul hosszú távú elköteleződésbe. Ha szerencsénk van, akkor megmarad benne a kémia is, de nem abban a formában, ahogy az elején tapasztaljuk. Hozzászokunk a másik illatához, érintéséhez, így a „pillangó-dolog” elmúlik.
És nem lehet, hogy ciklikusan visszajön? Például ha, sarkítva a dolgot, a pár elmegy nyaralni Balira abban a reményben, hogy ott majd feltámad a régi szenvedély?
– Az tud visszajönni, hogy újra fel tudják kelteni egymásban a vágyat. Ezért azonban dolgozni kell. Probléma szokott lenni a tartós kapcsolatokban még azoknál a pároknál is, akik egyébként törődnek egymással, hogy a vágy megkopik. Ha nem dolgozunk rajta, akkor akár meg is szűnik. Egyébként a nők unnak rá hamarabb a pasikra.
Tényleg?
– Igen, a praxisomban azt tapasztalom, hogy a nők vágynának több izgalomra, nagyobb változatosságra. Nem elégíti ki őket, ha a férjük csak vasárnap délelőtt tíz órakor, mindig ugyanabban a pózban akar szexelni. A felmérések szerint egyébként a házas férfiak alkotják a társadalom legelégedettebb csoportját.
És mi a helyzet a házas nőkkel? Ők ezek szerint kevésbé elégedettek?
– Igen, elsősorban azért, mert a legtöbb házasság még ma is a patriarchális munkamegosztás szerint szerveződik. Az egyenlőségre törekvés e téren pozitívan hathat a szexuális életre is, mert az autonóm nő jobban ki meri fejezni magát e téren is. A férfiak jelentős részének azonban kedvét szegi, ha a feleség kezdeményez.
Ez meglep. Nem örülnek, hogy a párjuk kívánja őket?
– Nem sajnos, úgy érzik, hogy a nő kezdeményezése elférfiatlanítja őket. Holott valójában mindegy, hogy ki kezdeményezi az együttlétet, ha az a végén mindkét fél számára kielégítő. A változatosság már csak azért sem árt, mert a pároknak dolgozni kell azon, hogy az együttlét ne váljon megszokottá, hanem újra és újra izgalmas tudjon lenni. Mert a kapcsolat elején jelentkező felfokozott állapot, amit az újdonságérzés motivál, később lecsillapodik.
A neofíliás kliens azért röpköd virágról virágra, mert csak a kapcsolat legelejét, az újdonság izgalmát szereti. Márpedig ha hozzászokunk a másik kémiájához, az újdonság érzését Balin se tudjuk visszahozni! Amit vissza tudunk hozni, az az, hogy törődünk egymással, kényeztetjük egymást, de ehhez meg ugye nem kell elmenni Balira.
Sokan viszont arról számolnak be, hogy a tartós kapcsolatban, amikor már ismerik egymás testét, egymás reakcióit, éppen hogy jobb lesz számukra a szex. Ez hogyan viszonyul az eddig elhangzottakhoz?
– Ha ismerjük a másikat és elkezdünk mellette jobban feloldódni, akkor kialakul egyfajta intimitás, meghittség, otthonosságérzés, ami bátorságot ad. A biztos bázis megléte, a tudat, hogy nem sérülhetünk, felbátoríthat minket a kísérletezésre, arra, hogy elmondjuk a legtitkosabb vágyainkat is. De ennek a biztonságérzetnek a fonákja az unalom. És ez az, ami nehéz a szexben, és általában véve a tartós kapcsolatokban: hogy megfelelően egyensúlyozzunk a biztonságérzés és az újdonságérzés között. Lehessen becsempészni új dolgokat, de az alapvető biztonság, a tudat, hogy számíthatunk egymásra, megmaradjon. A pszichopaták sajátossága a kiszámíthatatlanság, sokak szemében ez teszi őket vonzóvá, legalábbis egy darabig izgalmas, hogy sose lehet tudni, hogy mit hoznak.
Ez nem csak egy szexista incel közhely, hogy „a nők a rosszfiúkhoz vonzódnak”?
– Nekem sok kliensem van, aki attól szenved, hogy a rosszfiúkhoz vonzódik, és szeretné ezt megszüntetni. Tehát ott van egy kötődési csapdahelyzet: ő nem tud, vagy nem mer kötődni, és ezért olyanokat választ, akikhez nem is lehet, mintegy megerősítve azt a hiedelmet, hogy a férfiak, illetve az emberek nem megbízhatók, ő pedig veszélyben van. Ez egy önmagát gerjesztő folyamatként erősödik meg.
A vonzalom egyáltalán megváltoztatható azáltal, hogy egy pszichológus tudatosítja a kliensben a rossz kötődési mintáját?
– Tény, hogy ez nem könnyű, sok a sikertelen terápiás próbálkozás e téren. Emiatt találták ki az olyan módszereket, mint például a sématerápia, amely éppen ezeket a belső hiedelemrendszereket, gyerekkori sémákat akarja megváltoztatni, átírni, így túlmutat azon, hogy racionálisan beláttatja a klienssel a helyzetet.
Tehát a gyerekkori mintáinktól függ, hogy felnőttkorunkban tudunk-e kötődni?
– Részben. Azért ne fogjuk fel ezt kőbe vésett dolognak.
Ne higgyük azt, hogy ha rossz volt a gyerekkorunk ebből a szempontból, akkor elkerülhetetlenül szenvedni fogunk egész életünkben a következményeitől. Nem egyszerű, de az úgynevezett szignifikáns mások viselkedése (beleértve a partnert vagy akár a pszichoterapeutát) tud olyan gyógyító erejű lenni, hogy felülírja a múltat.
Ezáltal a kliens lassan elhiszi, hogy nem minden férfi akarja őt bántani, illetve, nem minden nő akarja őt kihasználni. A terápiás eredménynek mélyen be kell épülnie az egész gondolatrendszerébe, különben a legkisebb hiba is önigazoláshoz vezet („Na ugye megmondtam, hogy mindegyik férfi/nő szemét patkány?”) A sérült önbizalommal, illetve bizalomrendszerrel rendelkező emberek keresik az igazolásokat, miszerint nem is érdemes kötődni senkihez. Ha viszont szerencsésen kialakult a kötődés, akkor fontos tudatosítani, hogy a kapcsolat ugyanúgy tönkre tud menni, mint például az autó, ha nem foglalkozunk vele, nem fényezgetjük, nem takarítjuk ki, cserélünk benne olajat, csak használjuk.
De meddig érdemes fényezgetni? Hol van az a pont, ahonnan még érdemes megjavítani a kapcsolatot?
– John Gottman amerikai párkapcsolati szakértő szerint az egyik biztató jel az, ha a partnerek tudnak még örömmel, nosztalgiázva beszélni a megismerkedésükről és a kapcsolatuk indulásáról – erre általában még lehet építeni. A másik meghatározó tényező, hogy tudnak-e egymáshoz empatikusan viszonyulni. Például ha az egyik félnek fájdalma van, akkor az a másikat megindítja-e, együttérzést vált-e ki belőle, vagy dühvel, undorral, nehezteléssel reagál?
Nem az a cél, hogy ne legyenek nézeteltéréseik, hanem az, hogy összességében ne legyenek mínuszban. Sajnos az agyunk, evolúciós okokból, érzékenyebben reagál a negatívumokra, és a kompenzálási arány 5:1. Azaz öt pozitív gesztus tud semlegesíteni egy negatívat, így azok a párok, akiknek már évek óta megromlott a kapcsolatuk, rosszabb esélyekkel indulnak.
A válást/szakítást nagy valószínűséggel előrevetítő tényezőket Gottman „az apokalipszis négy lovasának” nevezi. Ezek súlyosságuk sorrendjében a következők: kritika (a másik fél mint ember negatív minősítése az aktuális cselekedete helyett), megvetés (pl. gúnyolódás, szemforgatás beszélgetés közben), védekezés (a felelősség hárítása, a másik fél kizárólagos hibáztatása), falépítés (visszahúzódás, a beszélgetés kerülése).
Hű, mintha elmesélte volna az előző kapcsolatomat!
– Ez egy tipikus minta. Közben nem tudatosítjuk, hogy mit csinálunk. Csak magunkra figyelünk, a másikra nem, a saját magunkra figyelés pedig nem önreflektív. Ha magunkra figyelünk, azzal nincs baj, ha közben észrevesszük, hogy az aktuális negatív érzésünk nem is biztos, hogy az „itt és most”-ról szól. Gyakran előfordul a párkapcsolatban, hogy a rossz érzések korábbi történések lenyomatai. A problémás párkapcsolat hajlamos nyomkodni a sérülékeny gombjainkat: a „nem vagyok elég”, a „nem vagyok értékes”, a „nem vagyok fontos”, a „nincs kontrollom” és a „veszélyben vagyok” gombokat, melyek gyerekkorunkban kapcsolódtak be. És sajnos, ha nem vagyunk elég tudatosak, hajlamosak vagyunk újraépíteni a gyerekkori traumáik közegét, tehát olyan embereket választani magunk köré, akik ismétlésként a korábbi helyzetet újra megteremtik. Nem azért, mert szeretünk szenvedni, hanem mert az az ismerős. Ezért választunk magunk mellé narcisztikus vagy borderline partnert, vagy egy nagyon kritikus hangot, aki ugyanazt mondja ráadásul, mint anno az anyánk – ezzel gyakorlatilag újrateremtjük azt a légkört, azt a működésmódot, amiben megerősödnek a hiedelmeink. Ezért is olyan nehéz kimászni a bántalmazó kapcsolatokból, mert azok sok esetben a gyerekkori bántalmazásra épülnek.
Éppen erre akartam rákérdezni: az imént említette, hogy az agyunk a negatívumokra érzékenyebb. De a bántalmazott hajlamos a bántalmazót az irracionalitásig mentegetni, pozitív színben látni. (Természetesen ez nem az ő hibája, hanem a bántalmazás természetrajzából fakad.)
– Ez adja a téves illúziót az áldozatnak, hogy ő a hibás – és ha ezt elhiteti magával, akkor reménykedhet, hogy valamennyi kontrollja mégiscsak van a helyzet felett. Ha feladja ezt a hitet, akkor rá kell ébrednie önnön kiszolgáltatottságára. Ahogy a bántalmazott nő folyton mintha „tojáshéjon járna”, a bántalmazott gyerekek is igyekeznek a szülő kedvében járni, mert az az érzésük, hogy csak a szülő önkényén múlik, mi fog történni velük, és a szülő rossz, elviselhetetlen egy gyerek számára. Ő széthasítja ilyenkor a gondoskodó meg a bántalmazó szülőt a fejében, utóbbiról azt gondolva, hogy „ez nem is az én anyukám/apukám”.
Hasonló a helyzet a bántalmazó kapcsolatokban: az áldozat igyekszik leválasztani a bántalmazót a jó emberről. („Csak akkor bánt, ha iszik”, „Csak akkor lesz indulatos, ha én felhúzom”, stb.) Természetesen ez hosszú távon nem tartható. Fontos azonban kiemelni, hogy bántalmazás esetén a mediáció és a párterápia nem hatékony, sőt (ha a terapeuta nem járatos a területen, és nem ismeri fel a felek alá-fölérendelt viszonyát) veszélyes is lehet.
A párterápia akkor ideális módszer, ha a felek közt, minden probléma és neheztelés dacára, még megvan a szeretet és az alapvető tisztelet, és mindketten hajlandók dolgozni a kapcsolatukon. Érdemes a zsigeri reakciókra, a megérzéseinkre hallgatni. Ha a párunkra gondolunk, mit érzünk? Görcsöt a gyomrunkban vagy kellemes melegséget a mellkasunkban? Ha az utóbbit, akkor érdemes a kapcsolatáért küzdeni.
