Az álatlunk viselt ruhák befolyásolják, hogyan érezzük magunkat – de vajon miért? A pszichológia szerint megvan a maga nyomós oka, miért is szeretjük annyira, ha dizájnerruhák tömkelege pihen a gardróbban.
Ti is gondolkoztatok már azon, vajon miért van az, hogy ha egy márkázatlan, de valódi bőr, vagy egy totálisan ugyanolyan, de márkás táska között kell választani, (szinte mindannyian) mindig az utóbbit választjuk? Mos arról az esetről beszélünk, amikor a pénztárcánk is megengedi, nyilván. Vagy ha éppen nem, akkor miért fáj annyira, hogy a kiszemelt dizájnerdarab nem lehet a miénk?
A motiváció nem csak esztétikai: a döntés, hogy milyen logókat és címkéket viselünk, sokat elárul rólunk. Ez most nem az ítélkezés helye, félreértés ne essék! Nem szabad elítélni azokat, akik tetőtől talpig dizájnerruhát viselnek, ezt a legtöbben amúgy is (sajnos) irigységből teszik, nem pedig nem tetszésből. Itt viszont most a puszta pszichológiáról van szó.
A rajtunk látott luxusmárka automatikus asszociációt kelt az előttünk álló személy fejében: ez pedig a pénz. (Nem, nem a stílus az első, ne áltassuk magunkat.) Mert a dizájnertáska, a luxuscipő vagy a kortárs tervező címerével ellátott póló márpedig sokba kerül. Ebből következően a másik ember úgy fog minket kategorizálni, mint aki megengedhet magának némi luxust. Ez pedig minimum a felső-középosztály kiváltsága.
Egy-két darab valóban felerősíti a luxus érzését csakúgy, mint az aktuális outfitet, sőt. Nagy klasszikusoknál kimondottan érdemes hosszú távú befektetésként egy drágább darabot venni. Amikor azonban valaki átesik a ló túloldalára, és kizárólag high fashionben utazik, az egyértelmű üzenet: igen, én egy gazdag társadalmi osztályhoz tartozom, és erre szeretném mindenki figyelmét felhívni (akár igaz ez, akár nem). Mondanunk sem kell, erre semmi szükség.
A „valódi” gazdagságban és nagy jólétben élők sokszor ugyanis pont arra figyelnek, hogy még ha dizájnerdarabot választanak, a logók akkor is maradjanak láthatatlanok.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ha valaki dizájnerruhákat visel, magabiztosabbnak érzi magát. Mondjuk ki, ez tény. Bár a pénz nem hozható összefüggésbe az ember személyes értékével, a munkahelyi sikerekkel és a szakmai kiteljesedéssel gyakran összefügg. (Sajnos persze van sok olyan szféra, ahol pont nem, de ez egy másik téma.)
Ha tehát luxusruhát viselünk, akkor jobban érezzük magunkat, mert büszkeséggel tölt el minket az, hogy megengedhetünk magunkat egy menőbb darabot. Hiszen – jó esetben – megdolgoztunk érte.
Őszintén nem értek egyet azzal a kijelentéssel, hogy nem a ruha teszi az embert. Igen, jó lenne, ha nem az első benyomás alapján ítélnénk meg egymást, ha egy nő nem kerülne élből hátrányba egy csomó munkahelyen, ésatöbbi. De mivel nem egy ideális és igazságos világban élünk, a ruha, a kinézetünk, az ápoltságunk igenis nagyban befolyásolják a rólunk alkotott képet. És szerintem ezzel – normál keretek között – semmi baj nincsen.
Az, ahogyan öltözködünk, a kreativitásunk és a személyiségünk lenyomata, egy szuper önkifejezési eszköz, egy végtelen játék.
És mivel mindentől függetlenül egy felszínes világban élünk, az olyan kiegészítők, mint egy márkás, jól szabott ruhadarab, segítenek megerősíteni a rólunk alkotott képet. Ha jelentős márkákba öltözünk, fontosabbnak érezzük magunkat.
Ha azt hiszed, hogy te kimaradsz ebből a játékból, vagy feljebb állsz a divat felszínes világán, tévedsz: mindannyian többé-kevésbé tudatosan benne vagyunk a társadalmi elismerés e dinamikájában.
