×

Simon Márton – interjú férfiasságról, szexizmusról és a költészet cikiségéről

ENGLISH VERSION IS AVAILABLE
by
2024. 04. 11.

A költészet napja alkalmából Simon Márton gondolatait osztjuk meg veletek. Az interjút a Fashion Street Magazin 2023-as őszi/téli számába készítettük. Olvassátok szeretettel!

Annak ellenére, hogy egy írott interjúban kevésbé lehet érzékeltetni a mély csendeket és a hangos kacagást, Simon Marcitól már megszokhattuk, hogy a mondanivaló átüt a papíron. Semmilyen síkon nem hozza a sztereotip költő képét, és nemcsak a majd kétméteres termetére gondolunk, hanem az allűrmentes önreflexióra vagy az egyenjogúságba vetett hitére. A kortárs irodalom egyik legizgalmasabb arcával beszélgettünk a költészet cikiségéről, a mosogatás intellektuális kimaxolásáról és arról is, hogy a nő nem árt, de a rím már nem kell a vershez.

Fashion Street

Interjú: Simon Márton

Milyen mintát hozol a gyerekkorodból arról, hogy mit jelent férfinak lenni egy családi dinamikán belül?

Az apám református lelkész, ilyen szempontból, ha nem is egy radikálisan konzervatív, de mégis hagyományos családi mintázatba születtem bele. Azzal a kitétellel, hogy a családunk egyébként –Hála az égnek! – tele van nagyon erős és okos nőkkel. Az anyám is ilyen volt. Érdekes kettősség, hogy a szüleim házassága egy ilyen klasszikus modell alapján történt, a kapcsolatuk mégis partneri volt, nem a régimódi házasságokra általában jellemző fölé- és alárendelt viszony.

A kapott mintából is megmaradt ez, hogy a párkapcsolatokban egyenrangú félként kezeljük a nőket. Apám maga is nagyon sok házimunkát végzett, mi is hamar megtanultuk a hat testvéremmel, hogy mindegy, fiúk vagyunk vagy lányok, otthon segíteni kell. Amikor felnőttem, értetlenül néztem azokra a haverokra, akik röhögve mondták, hogy egy férfi nem mosogat. Én meg gondoltam, ezek hülyék, hát mosogatás közben hallgatom a Tandori-interjúit. Szóval röviden: egy hagyományos családmodellben egy nem hagyományos férfiszerep volt, amit kaptam.

Tipikus fiús kisfiú voltál? 

Szerintem igen. Klasszikus, de introvertált kisfiú voltam, és sokszor ez az introvertáltság csapott át rosszaságba. Az viszont problémát okozott, hogy mindig egy mérettel nagyobb voltam, mint a korosztályom. Felnőve már talán lehet arra hivatkozni, hogy milyen jó, hogy magas vagyok, de gyerekként nem láttam ennek a szépségét, csak azt, hogy úgy nézek ki az óvodai csoportképen, mint Dumbo, a kiselefánt.

Mennyire volt adott, eleve elrendelt, hogy írj, hogy az irodalom felé húzz?

A mi családunk nagyon könyvcentrikus és olvasós, generációk óta kvázi mindenki értelmiségi. Apám lelkészként elsősorban a verbalitással foglalkozott, tehát ebbe születtem bele. Teljesen természtes volt, hogy van otthon tízezer könyv. Később furcsa is volt szembesülnöm azzal, hogy ez nem mindenhol van így.

Az íróság, az egy másik kérdés. Az egy felnőttdolog, saját döntés, saját életpálya, talán karrier, már amennyire írónak lenni ezt jelentheti. Kamaszkoromban kezdtem el ezzel foglalkozni, lettek sikerélmények, nyertem pályázatokat. Úgy gondoltam, hogy ez valamelyest megy nekem, ezért jelentkeztem a bölcsészkarra, ott elkezdtem beleásni magam az irodalom intézményi működésébe is. De tudod,

ez nehéz kérdés, mert innen, ahol most ülök, már könnyű azt mondani, mennyire adott volt ez így. De ez nem igaz. Az elején valójában minden csupa bizonytalanság és nehézség, az egészhez pedig hozzátartozik az is, hogy mekkora mázlim volt sokszor.

Lehet ez mázli kérdése? 

Abszolút benne van, az is kell hozzá.

Interjú: Simon Márton

Valami idióta vígjátékban volt, hogy az általános iskolás fiú verseket ír, úgy próbál udvarolni a menő csajnak, persze mindenki kiröhögi. A tanár mondta is neki, hogy készüljön fel, mert az ilyen típusú fiúknak maximum csak az egyetemen lesznek sikerei. Egyetértesz ezzel? Te mennyire tudtad vállalni magad „cikiség” nélkül?

Én nem tudom, hogy nekem egyetemen jó volt-e! Vagy ha igen, akkor a versek miatt volt-e jó. Tény, hogy amikor még kamasz voltam, és szóba kerültek a versek és a költészet, akkor volt ennek ilyen cikisége, bizonyos értelemben néha most is van, nyilván. Én a magam részéről egyébként nem érzem, nem is éreztem soha annak, másrészt én akkor is írnék verseket, ha ez az egész világ szerint ciki lenne. Közben azért meg persze, versekkel állati jól lehet csajozni, ez tény. Alapvetően azt hiszem, hogy a költészet általános megítélése megváltozott, legalábbis a nyugati világban van egyfajta elmozdulás az utóbbi 15–20 évben. Ma már, ha megkérdezik, hogy mit csinálok, nem mondom azt, hogy műfordító meg ilyenek. Költő vagyok, ennyi, aztán kezdjenek vele, amit akarnak. 

Fellengzősnek érzed?

Ja nem, miért, annak tűnik? A költőkkel és a versekkel kapcsolatos sztereotípiák mindig nagyon furcsák. Még mindig lehet találkozni olyan emberrel, aki meggyőződésel állítja, hogy ami nem rímel, az nem is vers. 2023-ban, minden után, itt, ahol tartunk. Jó, nyilván nem irodalomprofesszorokról van szó, de az ilyenfajta merevség ízlésbeli kérdések nélkül is felfoghatatlan. 

Az írás, a költészet, a költő lét egyenlő az érzékenységgel? Lehet-e író egy érzéketlen ember? 

Én félek tőle, hogy lehet. De az is kérdés, hogy milyen fajta érzékenységről beszélünk. Empátiakészségről az embertársaid felé, vagy érzékenységről, amivel a körülötted lévő világot szemléled. Szerintem ahhoz, hogy valaki költő legyen, elsősorban nyelvi érzékenység kell. Mert arról is szó van, hogy mindazt, amit érzékelsz, a nyelvhez, a verbalitáshoz kötöd. Hogy ebből mondatok, képek, vershelyzetek lesznek a fejedben. És kell hozzá érzékenység: figyelmesnek kell lenni. Aki nem figyel, azt nehezen tudom elképzelni, hogy jó verset ír. 

Tehát kell. Akkor viszont, ha kimondhatjuk magunknak, hogy a nők érzékenyebbek, miért van az, hogy itthon mind az irodalmi lapok szerkesztőségében, mind a kiadók szerzői oldalán több férfi van, mint nő? Jobban ír a férfi? 

Nem, csak a magyar irodalom kurvára szexista. Ez sokszor szóba jön egyébként, örülök, hogy itt is elmondhattam. 

A világnak más részein, ahol erre jobban figyelnek, talán már kevésbé van így, nálunk viszont még mindig érezni százféleképp a különbségeket, evidensen létszámban is megvan a férfitúlsúly a szakmán belül. Nehéz ezt másképp látni, mint hogy ez a ránk maradt, strukturális szexizmus működésének a hatása. Időnkét bele szoktam bonyolódni ilyen feminista asztalcsapkodásokba, mert a feleségemen közelről látom, mennyire mást jelent és mennyivel nehezebb művészeti szférában nőként dolgozni és érvényesülni. Bár persze, valószínűleg ez minden szakmában így van. Számomra ez kiábrándító és lélekölő. És nyilván ezt a problémát én az évek alatt internalizáltam és abszolút a sajátomnak érzem, de közben mégis mindig le kell álljak ezzel egy ponton, mert iszonyúan hamis lenne, ha minden platformon én kezdenék el hőzöngeni emiatt. Mert akkor meg a keserű igazság, hogy én, a férfi milyen szépen kiállok, hogy megmentsem a szegény nőket. Szóval ez egy nehéz, paradox helyzet.

De tényleg az van, hogy közepes férfi szerzőnek lenni még mindig sokkal könnyebb, mint jó női szerzőnek. Szomorú. A mostani legidősebb generáció, akik még mindig játékban vannak, legtöbbször nem is értik az egészet, számukra ez egy fikció. Reméljük, az egyre fiatalabb generációk már máshogy fognak gondolkodni erről is. 

Mi volt életed legmeghatározóbb olvasmánya? 

Tizenhat vagy tizenhét éves voltam, amikor olvastam Hrabaltól a Túlságosan zajos magányt. Utána azt nagyon sokszor újraolvastam, és a mai napig, ha eszembe jut, hogy prózát kellene írnom, arra gondolok, hogy olyat kellene írni, mint az. Annak a könyvnek nagyon nagy szerepe van abban, hogy egyáltalán elkezdtem komolyan irodalomról gondolkozni. Ott romlott el minden. 

Ki az az irodalmi karakter, akivel férfiként a leginkább tudsz azonosulni? 

Hmm. Talán a Zabhegyező – ami ugye már Rozsban a fogó –, szóval a The Catcher in the Rye Holden Caulfildje. Soszor olvastam magyarul és angolul is, és nagyon el tudom képzelni, hogy az a hang, illetve Salinger szövege az én fejemben szól. Nem tudom azonosulásként megélni ezt, de azt a furcsa, érdekes, értetlenkedő flegmaságot nagyon mélyen átérzem. Hogy kivel azonosulnék szívesen, az megint kicsit más, Monte Cristo grófjával vagy egy másik ilyen romantikus hőssel. Az mindig olyan szép és kerek.

Kell a nő egy jó vershez? 

Mit értünk nő alatt? De amúgy persze. Kell az inspiráció egy vershez, érzelmi és intellektuális inspiráció egyaránt. Nem is azt mondom, hogy a „nő” kell, hanem az olvasó, egy olyan intim olvasó, akihez azt érzed, hogy beszélhetsz. Nem az, hogy előfeltétel, de fontos. Ha sosincs, az tragédia, mert ideális esetben ez az egész egyfajta párbeszéd része. A párbeszéd a fontos, nem az, hogy valakinek előadhasd magad, mert az annyira béna. Én sem szeretem, amikor közönséggé redukálnak, és ülhetek hallgatni. 

Amikor női szerzőt fordítasz, gondolok itt konkrétan Lana del Reyre, nem okoz gondot, hogy nem női szemmel figyeled a világot?  

Nem szabadna, hogy gondot okozzon, de a Lanát amúgy együtt fordítottuk Rékával, az imént emlegetett feleségemmel. Nevén nevezve Tóth Réka Ágnes PhD, dramaturg és költő és műfordító – aki szerintem sokszor sokkal jobb dolgokat csinál, mint én. Szóval azt együtt készítettük, és egyrészt jogos a kérdés, másrészt emiatt is van talán, hogy a mai újrafordításoknál – a leghíresebb ilyen volt például az Ulysses új fordítása nemrég – sokszor többen fordítják, mint egy munkacsoport a szöveget, és ez nagyon jót tesz neki. Én önző módon abban bízom, hogy attól nem leszek rosszabb fordító, hogy férfi vagyok. Viszont azt is érzem, hogy természetesen mást látok a világból, mint egy nő, ezért egyáltalán nem légből kapott, hogy másképp gondolkodom akár a nyelvről is. Ami befolyásol egy fordítást. Visszatérve a Lana verseire, mi ezt meg tudtuk beszélni, és végül nagyon szépen működött. 

A siker nem tesz nárcisztikussá? 

De. Bár szerintem a sikertelenség ugyanennyire. Az sem mindegy, kinek mennyire van erre hajlama. Az én sikerem tőlem viszonylag távol történt, konkrétan a könyvemmel – Hála Istennek! – így engem ez másképp ütött agyon. Hosszú távon, íróként vagy költőként – és itt megint csak a szövegre értem – nyilván nagyon jó az, ha sokan szeretnek. Szeretném is, és fontos is, nem fogok hazudni. De a végén tök mindegy, hányan szeretnek, ha rossz, amit írsz. Lehet mindenféle allűrökbe bonyolódni, de a végén csak az a kérdés, hogy van a szöveg, és az jó-e.

Jó, de ki dönti el, és mitől függ, hogy egy vers jó-e? 

Nekem van egy szakmai lelkiismeretem, aszerint próbálok csinálni mindent, ennyit tudok. Ízlés szerint lehet aztán vitatkozni, valaki szerint például minden rövid vers szar, valaki szerint csak a fele. Szerintem csak a kilencven százaléka. De persze én sem tudom, hogy mi a jó vers. Köszönöm, már válságba is kerültem, és még csak csütörtök délután van

Érezted úgy valaha, hogy a külsőd előnyt jelent az érvényesülésben? Csak azért kérdezem, mert nem igazán hozod a nyeszlett, tarisznyás bölcsész sztereotip költőt, és ezt a kérdést értelmiségi szektorban mindig felteszik egy szebb nőnek, úgyhogy gondoltam nem úszod meg.

Köszönöm! Időnként van ezzel kapcsolatban némi viccelődés, hogy magas és szép költők ne írjanak szomorú szerelmes verseket, mert röhejes. Én alapvetően nem szoktam magamra magas és szép költőként gondolni. Őszintén nem tudom. Bizonyos fajta előnyöm elképzelhető, hogy származott valami ilyesmiből, bár valójában nem nagyon tudok a külsőmmel mit kezdeni. Tisztában vagyok vele, hogy a könyveim recepciójától kezdve az olvasók számáig ez mindent befolyásolhat a megjelenésem, plána a karakterem, de ez egészen furcsa érzés. Önmagamnak látszódni szeretnék, arról van képem, hogy ki talál vonzónak, ahhoz nincs valódi viszonyom. Én többnyire a tekintetemmel és a számmal azonosítom magamat, a jelenlétemet. Ezért van annyi száj a verseimben. 

Szerinted mi a legfontosabb férfitulajdonság?

A megbízhatóság. De ez ugyannyira igaz férfiakra, mint a nőkre. Ezen kívül szeretek olyan emberek társaságában lenni, akik megnyugtatnak. Én is igyekszem megnyugtató lenni.

Az első kérdésre reflektálva, te mit adnál tovább szívesen a leendő gyermekednek?

Jó kérdés így hirtelen. Ha lenne egy lányunk, és remélhetőleg egyszer lesz is, akkor azt kívánnám neki, hogy valaki olyannal hozza össze az élet, aki hajlandó őt meghallgatni, tud vele beszélni, képes változni és megtenni bizonyos dolgokat a kedvéért. A partneri viszonyt, hogy ahhoz ragaszkodjon. A kommunikációkészséget, szóval felejtsük el, hogy a férfi az ül és hallgat.

De főleg az kívánnám neki, az előző választ folytatva, hogy olyasvalakit találjon magának, aki megnyugtatja. Ne drámázó párbajpartnert, ne traumagyárat, ne megmenteni való húsevő virágot, hanem egy bárkit, aki mellett jobban alszik, mint nélküle. Szerintem ez innentől kezdődik.

Felnőtt férfiként vannak frusztrációid?

Kinek nincsenek, hozzá tartozik a hétköznapi működéshez. Nekem ezek most nem annyira belülről fakadnak. A legnagyobb ilyen a világ állapota, vagy még inkább megjavítása. Az én generációm ott volt a közösségi média indulásánál, imádtuk, milyen vicces volt megkeresni az ovistársakat a Facebookon. Aztán eltelt tíz év, rájöttél, hogy az ovistársad rasszista, a vicces kék oldal pedig még azt is pénzzé teszi, hogy horkolsz. Mostanra ért véget a pozitív internet illúziója, ömlik ránk a szar, a hírek túlszaturált terében egyfolytában az az érzés nyomaszt, hogy csinálnod kellene valamit, hogy jobb legyen. Folyamatos lett a görcs. És mégis mit tudok én innen csinálni?

Igyekszem a saját környezetemet egy értelmes és szeretetteli közeggé tenni, de ha 0–24 órában azon kell aggódnom, hogy éppen kit lőnek agyon Srí Lankán, akkor hogyan tudnék valaha is megnyugodni?

Pedig a saját életemmel elégedett vagyok, sikeresnek tartom magam, csomóan szeretnek, csomóan utálnak – és ez se baj, mert ez is az élet része. Negyvenéves leszek jövőre – ami viszont egy tragédia. És miközben azt érzem, hogy bennem nyugalom van, a mikrokörnyezetemben pedig rend, közben pontosan tudom, hogy mekkora a gáz, és hogy minden szar. Néha írok erről valamit, egyébként meg próbálom elviselhető adagokban porciózni magamnak a valóságot, hogy tudjam, mi van. És szerintem sokan vagyunk ezzel így. Mondhatnám, 2023 van, és így élünk.

Fotók: Wertán Botond